Medvetánc

Meddig folytatható még az állatok kiállítási tárgyként, szórakztatóipari termékként való kihasználása?

Jegesmedve fejbőre egy grönlandi szigeten. Függő helyzetben Fotó: Jeff Overs Forrás: Getty Images

Fecske korábban cirkuszi ló volt. Nem bántak vele jól. Az évekig tartó koplaltatás és szórakoztatónak szánt feladatok ostorcsattogtatással ösztökélt begyakorlása viszont mára rossz emlékek maradtak csupán: új gazdái elhalmozzák óvó szeretetükkel és értő gondoskodással. A telivér kanca szabadon vágtathat egy óriási karámban, és a lovardát körülvevő erdőben bóklászva vihet gyerekeket a hátán. Tízéves vagyok, és Fecskén vágtáztam életemben először. Egyszer beszaladt a kutyám a pályára, mire Fecske megriadt, az akadályok felé vette az irányt, én pedig ad hoc megtanultam ugratni. Tízéves vagyok, és végignézem a félmázsás, izmos test görcsös rángatózását a porban. Fecske izzad, szédül, imbolyog, habzik a szája. Síró gazdája kétségbeesetten üvöltve próbálja egyre csak felrántani a gyönyörű állatot a földről. Ha lefekszik, vége: bélcsavarodás, gyomorrepedés – mondják. A kólika minden lótartó rémálma, olykor még a legjobb bánásmód mellett is megbetegednek az állatok, ám ez esetben mindenki tudja, hogy a korábbi rossz tartástól és rendszertelen abrakolástól alakult ki. Fecske még aznap délután elpusztul.

Jegesmedve fejbőre egy grönlandi szigeten. Függő helyzetben
Fotó: Getty Images

Néhány évvel később erdőmérnök nagybátyám hathatós segítségének hála a fővárosi állatkertben végzek önkéntes gondozói nyári munkát.A nagyragadozókhoz vagyok beosztva: medvék, nagymacskák, Afrika-ház. Az 1910-es években épült medvesziklák belsejében vagyunk, pislákoló lámpák világítanak a folyosó mennyezetén, balra tőlem alig karnyújtásnyi távolságra, tíz centi vastag rácsok mögött apró területre kifutóikból beterelt fekete, grizzly és barna mackók várják az etetést. A bűz gyakorlatilag elviselhetetlen, pedig előző nap az oroszlánbarlang padlójáról sikáltam a többhetes jaguárszart. A medvék zihálnak, hörögnek, karmaikat ütemesen ide-oda húzzák a rácson, én pedig pontosan úgy érzem magam, mint Clarice Starling A bárányok hallgatnak című filmben, amikor először megy beszélgetni a hírhedt sorozatgyilkos Hannibal Lecterrel, és végig kell sétálnia a legveszélyesebb, elmeháborodott bűnözők cellái mellett. Csak feszültek, mert gyűlölnek idebenn lenni – nyugtat meg mosolyogva az állatok fő gondozója, majd elmeséli, hogy többen közülük korábban cirkuszi medvék voltak, vagy éppen csak apró ketrecekben nevelték őket, mielőtt idekerültek volna.

Franciaország hamarosan betiltja a vadállatok cirkuszi szerepeltetését, a delfinek és gyilkos bálnák fogságban való tenyésztését, valamint a nyérctenyésztést is, Izrael pedig a világon elsőként tiltja be a szőrmekereskedelmet. Mindezt a csodás nevű Barbara Pompili francia környezetügyi miniszter jelentette be, hozzátéve, hogy szerinte az embereknek mára „megváltozott a hozzáállásuk a vadállatokhoz”. A miniszter szerint itt az ideje, hogy a vadon élő teremtmények iránti ősi vonzalmunk többé ne azt jelentse, hogy fogságban tartjuk ezeket az állatokat. A tervezett szabályok a bejelentés szerint a következő években lépnek érvénybe, a kormány pedig nyolcmillió eurós segélycsomagot fog biztosítani a cirkuszok és delfináriumok számára, hogy segítse a korlátozásokhoz való alkalmazkodásukat. Azaz megújulásra kérik a cirkuszokat.

Dolgok, amiket már gyerekként sem értettem: benyugtatózott tigrisekkel való fényképezkedés, ugrálásra kényszerített gyilkos bálnáknak ujjongva tapsolás. Egyetlen oroszlán sem akar tüzes karikákon átugrani, az elefántot pedig nem arra tervezték, hogy labdán egyensúlyozza három-négy tonnás tömegét, esetleg szelfiző nyugati turistákat hurcoljon. A vadon élő állatok befogása és „idomítása” egyfajta allegóriaként értelmezhető, amellyel az ember önnön dominanciáját igyekszik bizonyítani: a természet leigázójaként, a teremtés koronája szerepé­ben tetszeleg saját maga előtt. A medvetáncoltató száz éve egy másfél méteres husángot tartott az egyik kezében, a medve átlyukasztott orrsövényébe erősített vaskarika kötelét pedig a másikban. A római arénákban rabszolgák vívtak élet-halál harcot vadállatokkal, a régi idők vándorcirkuszaiban pedig kövér embereket, szakállas nőket, törpéket és színes bőrűeket mutogattak: talán a természet leigázásának teátrális demonstrá­ciója is hasonlóképp idejétmúlt dolog, nem igaz?

A LAV olasz állatvédő szervezet adatai szerint világszerte évente kilencvenötmillió állatot ölnek meg a prémjéért, főleg Európában és Kínában. Az elmúlt pár évben a legmenőbb luxusdivatházak egy része teljesen szőrmementessé vált – például a Hugo Boss, Stella McCartney, a Versace, a Gucci, a Burberry, a Prada és Vivienne Westwood –, Izrael bátor lépése és a francia nyérctenyésztés betiltása hál’ istennek újabb csapást fog mérni a szőrmeiparra. Franciaországban országos szintű tiltás hiányában még mindig soktucatnyi ­cirkuszban tartanak fogságban állatokat, amelyek számát ötszáz és ezer közé becsülik a különböző szervezetek. Mostanra egyébként már több mint húsz euró­pai ország döntött az állatok szórakoztatóiparban való használatának teljes betiltásáról vagy szigorú korlátozásáról – és milyen nagyszerű lenne, ha ez a trend átkúszna a félillegális magán­állatkertek paradicsomába, az Egyesült Államokba is! Ahogy pedig a szőrme is egyre kevésbé számít sikknek, hiszen pont azok fordultak el tőle, akik a divatot diktálják, talán eljött az idő végre-valahára, hogy másképp gondolkodjunk a fogva tartott állatokról is.