Lugas: Ki volt az ötletgazda? Miért állt össze pont ez az alkotóhármas?
L. Simon László: A mi kapcsolatunk 2012-ben indult Egerházi Attilával. Amikor kulturális államtitkár voltam, bejött hozzám azzal a képtelennek tűnő ötlettel, hogy ő hazatelepülne Magyarországra, a külföldön sikereket hozó balett-táncosi és koreográfusi munkáját hazahozná, és itt alapítana egy önálló társulatot. Én akkor már régóta foglalkoztam a kortárs tánccal, írtam is esszét ebben a tárgykörben. Erősen szkeptikus voltam, ám szerencsére Attila törekvését támogatta a székesfehérvári önkormányzat. Egyfajta csoda, hogy ott egy kortárs balettszínház tudott létrejönni.
Egerházi Attila: Korábban egyedül a Győri Balett volt az, amelyiknek ilyesmi sikerült egy vidéki városban.
L. Simon László: Attila többször javasolta, hogy írjak számukra egy történetet. Ennek jó apropót adott Trianon századik évfordulója. Engem mélyen megérintett nemzetünk tragédiája, de erősen foglalkoztatott az odavezető út is, különösen az első világháború. Ezért írtam egy olyan személyes történetet, amelyben az én felmenőim történetei is megjelennek. Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy kit lehet zeneszerzésre felkérni. Végül Pál Gábor barátom kötött össze bennünket Kocsák Tiborral, akinek a munkáit már ismertem: a Hófehérke balett zenéjét különösen szerettem.
Egerházi Attila: Mi ott folytatjuk, ahol a librettó szerzője befejezte, ugyanis ahol a szavak véget érnek, ott kezdődik a tánc. A tánc és a testbeszéd árulkodó, egyrészt az ősi, a beszéd előtti világban gyökerezik, másrészt ma is fontos szerepük van az életünkben. A közös történetünk arról fog szólni, hogy mit tud okozni az egyén életében az a társadalmi trauma, amely száz éve a hazánkat érte. A tánccal nagyon kifejezően lehet beszélni a kimondhatatlanról.
A fájdalmat ugyanis nagyon nehéz kimondani. A nagy traumák sokszor némaságra kárhoztatják az embert. Sőt van olyan, aki egy tragédia súlyától megnémul. Viszont a testbeszéde elárulja a fájdalmát. Ezért készültünk balettel a trianoni évfordulóra.