Szűk skatulya

Hallgatói közül sokan pengeagyúnak hívták, mert különleges képessége volt az összefüggések megtalálására.

Budapest, 2014. május 12. Bolberitz Pál római katolikus pap, teológiai professzor, az idei teológiai Stephanus-díj kitüntetettje a 22. Szent István Könyvhét megnyitóján tartott díjátadó ünnepségen Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében 2014. május 12-én. MTI Fotó: Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

– válaszolta. – De egy közeli hozzátartozóm két hét múlva a vírus következményébe, a félelembe halt bele. – Vagy úgy, okoskodtam magamban. Az örökkévalóság szempontjából az idő már egészen más természetű, a múlt, a jelen és a jövő ugyanaz. Aztán minden áttetszővé vált, véget ért az álom.

Sokan tudták, hogy a teológus-filozófus katolikus pap egyre gyengébb állapotban van, jó ideje a XXIII. János Szeretetotthonban ápolták, és pár hónapja már el-elvesztette a rendszeres kapcsolatot a külvilággal. Paskai bíboros temetésén 2015-ben még koncelebrált, de az altemplomba már nem tudott lemenni. Egy évvel később pedig hősiesen megtartotta aranymiséit papi élete főbb színhelyein, a Szent Imre- mellett még a szentendrei plébániatemplomban is, ahol az első két évet töltötte felszentelése után. 1974-től két évig Rómában volt ösztöndíjas, a Pápai Gergely Egyetemen szerzett filozófiadiplomát, majd a hittudományi akadémiára nevezték ki tanszékvezető filozófiaprofesszornak. Három alkalommal is volt dékán.

Sokan neotomista filozófusként tekintettek Bolberitz Pálra, de aki hallotta előadását, netán szentbeszédét vagy bibliamagyarázatát, az tudja, hogy mindenféle szempontból szűk neki ez a skatulya. Nem nehéz felfedezni írásaiban helyenként a kantianizmust, sőt akár az egzisztencializmust, Heidegger és Kierkegaard hatását. Mindenekelőtt azonban az első keresztény évszázadok egyházatyáinak tanítását. Hihetetlenül széles látóköre segítségével a természettudományoktól a történelemig, a zenétől az irodalomig számtalan példával világította meg mondanivalóját. A marxizmus belső ellentmondásait sokszor csak egy-egy mellékmondatban, tömören és ironikusan világította meg. A hallgatóságnak az az érzése lehetett, hogy a XX. század nagy történelmi defektusához vezető önhitt ideológia ennél nem is érdemel többet. Persze máskor bővebben is beszélt a magát egyedül tudományosnak kikiáltó világnézetről, a dialektikus materializmusról.

Hallgatói közül sokan pengeagyúnak hívták, mert különleges képessége volt az összefüggések megtalálására, és arra, hogy a rejtőzködő igazságban rámutasson a rejtőzködő Istenre. Akár a teológia, akár a filozófia, akár a hétköznapok nyelvén.

Második önálló kötetében, az 1981-ben megjelent Isten, ember, vallásban így fogalmazott: „Helyesen kell tehát értelmeznünk a halált, hogy megérthessük az élet értelmét. Az élet értelmére csak az adhat kielégítő választ, aki a halál értelmét is ismeri. […] Tehát akkor a halál volna az emberi egzisztencia abszolút célja? Közvetlen tapasztalásunk szerint igen.” A gondolatmenet azonban itt nem ér véget, a lélek halhatatlanságával folytatódik, hogy eljusson a végső konklúzióig, Istenig.

A professzor most már színről színre láthatja.