Szűk skatulya

Hallgatói közül sokan pengeagyúnak hívták, mert különleges képessége volt az összefüggések megtalálására.

Budapest, 2014. május 12. Bolberitz Pál római katolikus pap, teológiai professzor, az idei teológiai Stephanus-díj kitüntetettje a 22. Szent István Könyvhét megnyitóján tartott díjátadó ünnepségen Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dísztermében 2014. május 12-én. MTI Fotó: Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

Életem alighanem legkülönösebb álmait láttam a tegnapi lidércnyomásos éjszakán. Az utolsó epizód nem igazán tűnt félelmetesnek, az okait sem nehéz megtalálni, mint a világon annyi más dolognak sem. Kiránduláson voltunk a Központi Szeminárium hallgatóival, klerikusok és világiak, élők és megholtak vegyesen, valahol a budai hegyekben, mészköves, karsztos, kopár hegyoldalon. A csoporttársaim és a professzorok nem éppen életkoruknak megfelelő módon játszottak gyerekjátékokat, főként bújócskát. Csanád Béla professzor lombját vesztett fa előtt állt, szemét eltakarta, és hangosan számolt, amíg a többiek igyekeztek elhelyezkedni az aprócska bokrok mögött. Rejtőzködtek, de az embernek ez ritkán sikerül jól. A hegyoldal aljából nevetést hallottam: a busznál Kránitz professzor úr készítette Józsa nővérrel a szalámis zsömléket ebédre.

Én pedig kicsit komolykodó, talán sznob módon nem az önfeledten játszókhoz csatlakoztam, hanem a rét túloldalán sétálgattam Bolberitz Pál professzor úrral. Tudtam, hogy most halt meg, de sem szomorúsággal, sem félelemmel nem töltött el ez a tény. Szeles, hűvös idő volt – talán álmomban lecsúszott rólam a takaró. Szürkésfekete micisapka volt a Széchenyi-díjas teológus fején, sárgásbarna bőrzakót viselt, és kockás sálat. Ahogyan emlékeim szerint máskor is. Főként az elmúlásról, a halálról és az örökkévalóságról tartott előadást. Pont úgy, mint életében, de most csak nekem mondta az összefüggéseket. Éles hangon, olykor hosszú körmondatokkal, nagy kitérőket téve. Igyekeztem minden szavára figyelni, és álmomban arra gondoltam, hogy vajon rávilágít-e majd azokra a téves hiedelmekre is, amelyeket itt, a Földön gondolunk, de átlépve a kapun azonnal kiderül, hogy csak elménk korlátozott képességei miatt véltünk valamit úgy. Ezekről azonban nem beszélt, és a személyes tapasztalásairól sem. Nem mondta el, milyen a meghalás maga, a hazatérés, a fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég.

Aztán megálltunk, összehúzott szemébe néztem, és megkérdeztem: – Professzor úr, csak nem a koronavírus vitte el? – Engem nem

– válaszolta. – De egy közeli hozzátartozóm két hét múlva a vírus következményébe, a félelembe halt bele. – Vagy úgy, okoskodtam magamban. Az örökkévalóság szempontjából az idő már egészen más természetű, a múlt, a jelen és a jövő ugyanaz. Aztán minden áttetszővé vált, véget ért az álom.

Sokan tudták, hogy a teológus-filozófus katolikus pap egyre gyengébb állapotban van, jó ideje a XXIII. János Szeretetotthonban ápolták, és pár hónapja már el-elvesztette a rendszeres kapcsolatot a külvilággal. Paskai bíboros temetésén 2015-ben még koncelebrált, de az altemplomba már nem tudott lemenni. Egy évvel később pedig hősiesen megtartotta aranymiséit papi élete főbb színhelyein, a Szent Imre- mellett még a szentendrei plébániatemplomban is, ahol az első két évet töltötte felszentelése után. 1974-től két évig Rómában volt ösztöndíjas, a Pápai Gergely Egyetemen szerzett filozófiadiplomát, majd a hittudományi akadémiára nevezték ki tanszékvezető filozófiaprofesszornak. Három alkalommal is volt dékán.

Sokan neotomista filozófusként tekintettek Bolberitz Pálra, de aki hallotta előadását, netán szentbeszédét vagy bibliamagyarázatát, az tudja, hogy mindenféle szempontból szűk neki ez a skatulya. Nem nehéz felfedezni írásaiban helyenként a kantianizmust, sőt akár az egzisztencializmust, Heidegger és Kierkegaard hatását. Mindenekelőtt azonban az első keresztény évszázadok egyházatyáinak tanítását. Hihetetlenül széles látóköre segítségével a természettudományoktól a történelemig, a zenétől az irodalomig számtalan példával világította meg mondanivalóját. A marxizmus belső ellentmondásait sokszor csak egy-egy mellékmondatban, tömören és ironikusan világította meg. A hallgatóságnak az az érzése lehetett, hogy a XX. század nagy történelmi defektusához vezető önhitt ideológia ennél nem is érdemel többet. Persze máskor bővebben is beszélt a magát egyedül tudományosnak kikiáltó világnézetről, a dialektikus materializmusról.

Hallgatói közül sokan pengeagyúnak hívták, mert különleges képessége volt az összefüggések megtalálására, és arra, hogy a rejtőzködő igazságban rámutasson a rejtőzködő Istenre. Akár a teológia, akár a filozófia, akár a hétköznapok nyelvén.

Második önálló kötetében, az 1981-ben megjelent Isten, ember, vallásban így fogalmazott: „Helyesen kell tehát értelmeznünk a halált, hogy megérthessük az élet értelmét. Az élet értelmére csak az adhat kielégítő választ, aki a halál értelmét is ismeri. […] Tehát akkor a halál volna az emberi egzisztencia abszolút célja? Közvetlen tapasztalásunk szerint igen.” A gondolatmenet azonban itt nem ér véget, a lélek halhatatlanságával folytatódik, hogy eljusson a végső konklúzióig, Istenig.

A professzor most már színről színre láthatja.