Újra a Borsorolóban (2)

Rezeda Kázmér nem töprengett tovább, nem gúnyoskodott tovább magában, hanem kóstolt.

– Aha… – gondolta magában Rezeda Kázmér. – Szóval ez valami sznob marhaság…

Aztán olvasott tovább: „A bresse-i tyúk kifejezetten szabadtéri tartást kíván. 10 m²-t számolnak egy állatra, és csak térségben termesztett kukoricát vagy búzát fogyaszthatnak. A tenyésztőnél kerül feldolgozásra, és rákerül az eredetvédettségi, valamint egyéni bélyege. A megszabott állatonkénti minimális területnagyság, eletethető takarmány és egy minimális 4 hónapos kori feldolgozási idő megmutatkozik a magas árában.”

– Szóval akkor ez olyan kapirgálós tanyasi csirke lesz, csak francia, ezért eltartott kisujjal kell enni…

Aztán Rezeda Kázmér nem töprengett tovább, nem gúnyoskodott tovább magában, hanem kóstolt.

Szerényi Gábor rajza

Na most, ha Rezeda Kázmér még soha nem ivott olyan finom chardonnay-t, akkor mindjárt az elején jelentsük ki, hogy ilyen finom sült csirkét sem evett addig. S ezen a ponton az a leghelyesebb, ha átadjuk a szót a házigazdának, aki így mesélte el sült csirkéjének receptjét az ájuldozó vendégeknek, akik közül többen csak repülősó segedelmével bírtak feltámadni az első falatok után.

– A csirkét nyolcszázalékos sóoldatban pácolom fél napig. Azután bekenem vajjal, és a hűtőbe teszem. Nehéz, vastag falú öntöttvas serpenyőben öt órát sütöm úgy, hogy 180 fokon kezdem, majd leveszem 120-140 fokra, s a legvégén kissé felpirítom. Nem olyan nagy dolog ez, kérem…

Hát az lehet, hogy nem nagy dolog, de többen sírtak a gyönyörűségtől, Koncolffy Jonatán megfogadta, hogy ezentúl tökfőzeléken kívül semmivel sem próbálkozik, Alsó és Felső Mácsfalvi ­Mácsfalvi Oborzil pedig, aki amúgy nagy konyhát vitt, a lelkes amatőrök buzgalmával, de a tisztes iparosmunkán ritkán jutott túl, mivel hiányzott belőle az a kicsike, de szükséges plusz, szóval ő azt mondta, hogy felírja a receptet. Ő ugyanis ügyvéd. Racionális, szerző-mozgó lélek. Az asszonyok is aléltak jobbra-balra, kivéve Tündit, aki szokva volt Stefi mellett még a világ legjobb sült csirkéjéhez is.

Közben pedig, szinte észrevétlenül, a sülthöz belopakodott a Weingut Hagn pincészet következő tétele, a zöldveltelini. Ami Rezeda Kázmér egyik legkedvesebb fajtája volt amúgy is. De ez, ami most ott sárgállott a poharában, ez olyan, de olyan bor volt…

Kár lenne a szót vesztegetni. A tökéletes bor volt. Zöldvelteliniből ennél jobbat, harmonikusabbat, frissebbet, zamatosabbat, illatosabbat egyszerűen nem lehet készíteni, és kész.

A csirkét amúgy batátapüré, batátasült és vadrizs körítette, ízléssel, ügyesen.

A csokiszuflé sós karamellával már csak afféle ujjgyakorlatnak tűnt, mondjuk olyan, mint amikor Messi lemegy a grundra dekázgatni a gyerekekkel kicsit, és meg sem áll úgy háromszázig…

Viszont a desszert mellé befutott a Weingut Hagn rizlingje… emberek… felejtsetek el mindent, amit eddig a rizlingről gondoltatok! Gomboljátok újra a kabátot, vagy még jobb, ha zárdába vonultok, és hátralévő életeteket a csöndnek s az elmélkedésnek szentelitek, mert ilyen rizlinget többé nem isztok, hacsak nem rendeltek egy komolyabb tételt belőle, és nem pakoljátok fel a pincét, de úgy, hogy a krumpli helyére is ezt a rizlinget teszitek.

Így telt el az újabb ebéd Vásárhelyen, Alsómezővárosi-Vásárhelyi Bonifáci Stefán Borsorolójában. S a végén még Alsó és Felső Mácsfalvi Mácsfalvi Oborzil asszonya, Barbakáni Barbara is elkuncogta magát, csöndesen, diszkréten, pedig ő nem szokott ilyesmire vetemedni.

– Csak nem ivott sokat ez a nő? – méltatlankodott Mácsfalvi uram, de a többiek megnyugtatták, hogy biztosan nem, csak a sós karamell volt ennyire serkentő…

(Vége)