Betoppan a nagyfiam, piros arca ég a hidegtől. A csillagot kerested, kérdezem megkönnyebbülve, mire felveti a fejét, szembenéz: „Te is tudod? Pedig nem is beszéltünk róla.” Kamaszos mormogását jóhiszeműen dorombolásnak veszem, tovább kérdezgetem. Magaslati pontot keresett, áttolta a biciklit az M3-as autópálya fölött, és a felüljáróról nézett bele a ködbe. Tudta, hogy merre nézzen, milyen irányba. Órát is vitt magával, nehogy lekésse az égi jelenést, amikor a Jupiter és a Szaturnusz egyetlen fényes csillagként ragyog. Honnan tudtad? – faggatom. Földrajzórán beszélgettek a teremtett világ rendjéről, erről a csodálatos együttállásról. És nézte hosszan, hogy ott, a fehérség mögött, ott van a csoda. Ha nem is látta, attól még tudhatta biztosan.
Budával is így volt. Eltűnt, a ködbe veszett. A pesti hídfő oroszlánjai megvoltak, de a láncszemek a semmibe futottak. Nincs ott semmi? Vaktában gurultunk rá a hídra, mindig csak az orrunk hegyéig ellátva, mert annyit azért éppen láttunk, hol az út, és merre visz. Az a kicsi földdarab megvolt még a lábunk alatt, mindig csak az a kicsi földdarab. Aztán egyszerre átértünk a hídon, és megvolt Buda. Tisztult az ég körülöttünk, felszállt a köd, már látszott az alagút, és a végén ott derengett a fény. Kiderült az idő. Most is csak ennyi van, 2021 újévkor.
A fény az alagút végén. A többit meg beleképzeljük az emlékeinkből. Megy az nekünk, hiszen lábadoztunk már betegségből, tudjuk, milyen az, amikor lassanként visszatér az erőnk, és kedvünk támad kilépni a fényre. Megtörténik majd 2021-ben is, hogy összetalálkozunk jó ismerősökkel, és meghívhatjuk őket magunkhoz csak úgy beszélgetni. Meghívjuk majd a barátainkat, a nagy család is összejön. Az elmaradt koccintásokat pedig szépen bepótoljuk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!