Szófaragás

Ha még nem hallottak Dávid Veronról, ­akkor azonnal hajítsák messzire a kütyüjüket, és olvassák el a róla szóló krimiket. Az első, A fekete zongora a századfordulón, a Bácskában, Ókanizsán játszódik. „Veron, az emancipált eladó kisasszony saját regényét írja a munkahelyén, a könyvesboltban, amikor a ­lábai elé zuhan a városka bolondja, Vili – egy késsel a hátában.” Az olvasók beleszerettek Baráth Katalin sorozatába. A népszerű írónőt szülővárosában, a délvidéki Magyarkanizsán értük el.

Baráth Katalin Fotó: Baráth Béla

– Az államvizsgáján már mint reklámügyi gyakornok jelent meg. Hogyan lett a magyar–történelem szakos egyetemistából „szövegmegmunkáló kisiparos”?

– Doktori képzésre jelentkeztem 2003-ban történelem szakon Budapestre, de tudtam, hogy határon túliként nagyon nehezen kapok ösztöndíjat. Igazam lett, tandíjat kellett fizetnem, ezért elmentem dolgozni.

– Amit reklámszakemberként megtanult, azt tudta kamatoztatni a regényírásnál?

– Igen. Szövegíróként és kreatívként tíz évig dolgoztam szorosan együtt vizuális szakemberekkel. A grafikus a plakátra mindig minél kevesebb szöveget szeretett volna, így meg kellett tanulnom röviden és frappánsan fogalmazni. Ma is hallom a kollégám hangját: „Kati, nem lehetne ezt az öt szót lefaragni háromra?” Megtanultam a saját szövegeimet is meghúzni, ami nagyon hasznos készség.

– Reklámszövegírás közben találta ki hősnője, Dávid Veron figuráját?

– Tipikus stréber, irodalmat szerető, könyvtárba járó gyerek voltam. Mindenfélét írogattam, az egyetemi évek alatt a novelláimat el is küldtem többfelé. Az Ida és az aranygyapjú című regényemmel megnyertem egy ifjúsági pályázatot. Nagy megtiszteltetés, hogy a könyvem fülszövegét Csukás István írta. Aztán elsodort a reklámszakma, miközben a történészi doktorimat és tanulmányaimat írtam. Néhány évvel később eszembe jutott, hogy mennyire élveztem a regény megírását, és szerettem volna ismét hosszabb lélegzetű anyagot készíteni. Elgondolkodtam azon, hogy a napi tíz-tizenkét óra munka után mi az, amit én is szívesen elolvasnék. Mindig krimirajongó voltam. Történészként a zentai levéltárban Magyarkanizsa városházájának századfordulós építkezéséről gyűjtöttem anyagot, de soha nem írtam meg a tanulmányt. Viszont a jó tanácsot megfogadtam: arról írj, amit ismersz. Aztán mindezeket összegyúrtam. A nyomozók általában férfiak, idősebbek, ezért úgy gondoltam, hogy az enyém legyen egy fiatal boltos kisasszony. Így született meg Dávid Veronika.

– Az első krimit először magánúton adta ki. Hogy jutott el a könyv a kiadójához?

– Mindenhová elküldtem a kéziratot, de ma már tudom, hogy ezt nem így kell csinálni. Ha az embernek szerencséje van, kifog olyan szerkesztőt, aki kíváncsiságból beleolvas, és ha az első mondatban nem talál három helyesírási hibát, esetleg továbblapoz. Sok kiadónak elküldtem a kéziratot, de nem válaszoltak. Éreztem, hogy ennél azért jobbat írtam, ezért stratégiát váltottam. Száz példányt kiadtam magánkiadásban, és létrehoztam egy blogot, ahol részleteket közöltem a regényből. Húsz példányt promóciós célra használtam fel. Szilágyi Zsófia irodalomtudós vette a fáradságot, elolvasta, és írt róla kritikát. Máig hálás vagyok érte. Ezt találta meg az Agave Könyvek Kiadó szerkesztője. Korábban nekik is elküldtem a kéziratot, de hogy azzal mi történt… Kicsit dolgoztunk rajta, majd 2010-ben megjelentették.

Baráth Katalin
Fotó: Baráth Béla

– Dávid Veron főszereplésével még három könyvet írt: A türkizkék hegedűt, A borostyán hárfát és Az arany cimbalmot. Ebből arra következtethetünk, hogy szoros kapcsolat fűzi a zenéhez?

– Ne ebből következtessünk. A címadás praktikus megfontolásból fakadt, hogy azonosítható legyen a sorozat. Barátaim sokat viccelődtek, milyen szín és milyen hangszer nem volt még. A zenével húsz évig szoros kapcsolatban álltam, egy időben komolyzenei szólóénekesi pályára készültem. Miután a magyarkanizsai templomban megalakult a gospelkórus, több családtagom is beszállt. Nálunk az éneklés családi hagyomány. 14 éves koromtól hosszú ideig én vezettem ezt a vallásos könnyűzenei kórust. Megtanultam hangszerelni, különböző hangszerek szólamait megírni.

– Úgy tűnik, az olvasói megszerették Dávid Veron figuráját, a helyszíneket, a könyvei ízes nyelvezetét és stílusát.

– Nem tudom, ön hogy van vele, de a negatív kritikákat az ember jobban megjegyzi. Azokból jobban tudnék idézni, de nem fogok. A pozitív visszajelzést természetesként fogadjuk. Érdekes, azokat soha nem olyan vehemenciával írják, mint a rosszakat. A negatív kritika lement az agyam aljára, de írás közben még­iscsak felkúszott, és megpróbáltam megelőzni a kifogásokat. De ez csak problémát okoz.

– A regénye a múlt század elején játszódik. Milyen háttérmunkát kellett végeznie?

– Sok mindennek utánanéztem, folyamatosan kutatom Bácska és a Tisza mente helytörténetét. Amikor elkezdek regényt írni, már évek óta ismerem a témáját. Akiket és amiket én kutatok, azok a felmenőim és az ő múltjuk. Arról írok, amit ismerek.

– De elvitte Dávid Veront Balatonfüredre, Budapestre, sőt Abbáziába is…

– Tanulságos is volt, ilyet még egyszer nem csinálok. Három helyszínre ne tervezzen az ember történelmi regényt, csak a baj lesz vele.

– A Leninland című könyvével 2012-ben megnyerte a Budapest Film forgatókönyvíró-pályázatát. Mi történt azóta?

– Tele lett a fiókom megvalósulatlan könyvekkel. A Leninlandhez kiváló segítséget kaptam Lovas Balázstól, közösen próbáltunk rendezőt keresni, sikertelenül. Sokáig nehezen értettem meg, hogy egy kívülről jött ötletet miért fogadnak be nehezen. A forgatókönyves próbálkozások, amelyek pályázat útján valósultak meg, a rádiójátékaim: én voltam a producer, s én rendeztem őket.

– Nem próbálta meg beadni a könyvét egy ismert forgatókönyvíró nevén?

– Nem áll távol tőlem. A Leninlandet is férfinéven adtam be. Szoktam efféle vicceket elkövetni. A borostyán hárfa című regényembe beemeltem egy részt Kosztolányi Pacsirta című művéből. Bele is javított a szerkesztő!

– Nagyon résen kell lenni a szerkesztőnek, ha kap egy anyagot öntől. Mi volt az oka annak, hogy négy krimi után thrillert írt?

– Nem akartam egysorozatos író lenni. Biztos, hogy írok még Dávid Veron-regényt, de szerettem volna valami mást is kipróbálni. Az Arkangyal éjjel fajsúlyosabb történet, a jelenben játszódik, elbeszélő hangja közelebb áll a sajátomhoz. Örülök, hogy ez is megtalálta a közönségét.

– Nemsokára újabb meglepetéssel szolgál az olvasóinak: sci-fivel áll elő.

– Az eredeti tervek szerint tavaly ősszel jelent volna meg a regény, de a járvány miatt 2021 első felére csúszik. Előtte már írtam néhány hasonló novellát. Általános iskolás korom óta Star Trek-rajongó vagyok, a krimi mellett a sci-fit szeretem a legjobban. A regényről annyit mondhatok, hogy egy, két birodalom közé szorult kis népről szól – amely számunkra nem ismeretlen helyzet.

– Jó a humora. Minden poént bele mer írni a regényeibe, vagy szűri saját magát?

– Vicces dolgot írni úgy, hogy ne csak én, hanem az olvasók is nevessenek rajta, nem könnyű. A szabadkai Népszínház pályázataira írtam néhány vígjátékot. Tanulságos volt, mert amikor felolvasták őket, a közönség ritkán nevetett ott, ahol én gondoltam. A legutóbbi, az Anyáskodók című darabnál már majdnem összhangba kerültünk.

– Vannak író barátai?

– Kevés. Közeli barát, aki író? Olyan nincs is. Nem ilyen közegben mozgok. A barátaimat az iskolákban és a reklámszakmában ismertem meg.

– A családja nagy rajongója önnek?

– Nem egyértelműen. A sógornőim kitartó olvasóim. Nemrég édesapám megkért, hogy állítsam fel az egérfogót. Mondtam, hogy nem, én nem akarom. Erre azt kérdezte: „Ha ehhez sem értesz, akkor mihez?!” A feltétlen elismeréstől távol állnak, mondhatjuk.

– Mivel foglalkozik szívesen?

– Mosogatással biztos nem. Ma két kuglófot sütöttem, és tovább tartott a mosogatás, mint a sütés. Olvasni szeretek.

– Jobban, mint írni?

– Persze, sokkal kevesebb energiával jár.

Névjegy

Baráth Katalin 1978-ban született Szerbiában, a délvidéki Magyarkanizsán. 2003-ban diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Könyvei mind a kritikusok, mind az olvasók köré­ben a legnépszerűbb krimikiadványok közé tartoznak. Történészként az MTA–SZTE–ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoportban dolgozik.