– Az államvizsgáján már mint reklámügyi gyakornok jelent meg. Hogyan lett a magyar–történelem szakos egyetemistából „szövegmegmunkáló kisiparos”?
– Doktori képzésre jelentkeztem 2003-ban történelem szakon Budapestre, de tudtam, hogy határon túliként nagyon nehezen kapok ösztöndíjat. Igazam lett, tandíjat kellett fizetnem, ezért elmentem dolgozni.
– Amit reklámszakemberként megtanult, azt tudta kamatoztatni a regényírásnál?
– Igen. Szövegíróként és kreatívként tíz évig dolgoztam szorosan együtt vizuális szakemberekkel. A grafikus a plakátra mindig minél kevesebb szöveget szeretett volna, így meg kellett tanulnom röviden és frappánsan fogalmazni. Ma is hallom a kollégám hangját: „Kati, nem lehetne ezt az öt szót lefaragni háromra?” Megtanultam a saját szövegeimet is meghúzni, ami nagyon hasznos készség.
– Reklámszövegírás közben találta ki hősnője, Dávid Veron figuráját?
– Tipikus stréber, irodalmat szerető, könyvtárba járó gyerek voltam. Mindenfélét írogattam, az egyetemi évek alatt a novelláimat el is küldtem többfelé. Az Ida és az aranygyapjú című regényemmel megnyertem egy ifjúsági pályázatot. Nagy megtiszteltetés, hogy a könyvem fülszövegét Csukás István írta. Aztán elsodort a reklámszakma, miközben a történészi doktorimat és tanulmányaimat írtam. Néhány évvel később eszembe jutott, hogy mennyire élveztem a regény megírását, és szerettem volna ismét hosszabb lélegzetű anyagot készíteni. Elgondolkodtam azon, hogy a napi tíz-tizenkét óra munka után mi az, amit én is szívesen elolvasnék. Mindig krimirajongó voltam. Történészként a zentai levéltárban Magyarkanizsa városházájának századfordulós építkezéséről gyűjtöttem anyagot, de soha nem írtam meg a tanulmányt. Viszont a jó tanácsot megfogadtam: arról írj, amit ismersz. Aztán mindezeket összegyúrtam. A nyomozók általában férfiak, idősebbek, ezért úgy gondoltam, hogy az enyém legyen egy fiatal boltos kisasszony. Így született meg Dávid Veronika.
– Az első krimit először magánúton adta ki. Hogy jutott el a könyv a kiadójához?