Táncbéli táncszók

A versengés szelleme már a távoli múlté, de itt maradt nekünk egy gyönyörű költemény.

A népzenei revival, újjászületés elindításában fontos szerepe volt annak, hogy – Martin György tanácsára – elszegődtünk Halmos Bélával a Timár Sándor által vezetett Bartók Táncegyüttesbe tánchoz muzsikálni. Ezzel ott új világ kezdődött: ettől kezdve a táncosok élő zenére próbáltak, mi meg kénytelenek voltunk jelentős repertoárbővítésbe kezdeni. Addig főleg énekelt verseket játszottunk, meg néhány népdalfeldolgozást, de a társastánc kíséretét jelentő hangszeres muzsikálás terén volt még tanulnivalónk. Ez a váltás új szeleket hozott mindannyiunk számára, megszűnt a zongoramuzsikára járt legényes tánc és a félig cigány-, félig „komolykodó” zenei együttesekre komponált feldolgozások korszaka. A népzene eredeti funkciójában, pop jellegű kamarazeneként tudott eztán megjelenni, ami a táncosokat is nagyon inspirálta.

Ehhez persze tanítványokat kellett befogni a munkába, mert ketten nem voltunk elegen. Szerencsére sok zenész tolongott mögöttünk, akikre reménybeli utánpótlásként tekintettünk. Ezek között a legbiztatóbbak voltak a leendő Muzsikás együttes tagjai, élükön az akkor még kissé bizonytalan önbizalmú Sipos Mihály prímással. Már kezdett elég biztatóan alakulni a dolog, amikor 1973-ban váratlanul féléves japán meghívást kaptunk Halmos Bélával, amelyet nem akartunk kihagyni. A Bartók-együttes épp fesztiválra készült. Mint a táncegyüttes zenei vezetőjének meg kellett oldanom, hogy a szereplést nemcsak jól, hanem első ízben nélkülünk bonyolítsák le. Mindenképpen új produkcióra volt szükség, s valamennyien azon törtük a fejünket, hogy lehetne ezt egy bizonytalankodó utánpótlás-zenekarral, de mégiscsak a folklór­anyagból kibontani.

Az egyik ilyen beszélgetés Martin Györgynél zajlott, Timár Sándorral, a koreográfussal ültünk ott, s hosszasan dobálóztunk az ötletekkel. A táncházat kellene valahogy megjeleníteni, vagy a gyereklakodalmat, amelyről olyan szépen ír Sütő a könyvében? Egyszer csak eszembe jutott valami: „Mi lenne, ha ezúttal versre táncolnának…? Méghozzá épp egy erre a célra írt versre. Nagy Lászlót biztosan meg lehetne nyerni az ügynek, s akkor a vers lenne a tánc zenéje egyben. A tánc tökéletesen eredeti folklóranyag maradna, sőt az a mód is, ahogyan a verset mondanák (a táncszók vagy csujjogatások módjára fennhangon kiáltozva), csupán egy síkon emelkednék ki a dolog a folklórból szövege és a folklóranyag csoportosítása révén. És persze mindezt utcai ruhában kellene csinálni, mint a táncházban.”

Ennyi volt az ötlet, s ebben is maradtunk.

Elmentem Nagy Lászlóhoz, és előadtam neki az egészet. „Jó, jó – mondta –, de hát én ezekhez a táncokhoz nem nagyon értek.” „Az nem baj – válaszoltam –, fölmegyünk együtt a Toldy-gimnázium tornatermébe, ahol a Bartók-együttes próbál, és megnézzük a táncokat nyers, illetve társastánc formában.”

Így is történt. Belépve a tornaterembe Nagy László meglátta a fal mellett lógó mászóköteleket. Azonnal odasántikált (köztudottan rossz, járógépbe szorított lábaival), és puszta kézzel virtuó­zan felhúzódzkodott a kötél végéig. Majd vissza, és leült megnézni a gyimesi táncokat. Nagy hatást tettek rá, s kimondta végre: „No jól van, megcsináljuk!”

Aztán – már a lakásán – egy csomó összegyűjtött eredeti táncszót tettem az asztalára, s ezek alapján kielemeztük az egyes táncfajtákhoz tartozó verstani elemeket (szótagszám, hangsúlyok, tagolódás és így tovább).

Ezzel az én munkám be is fejeződött, már Japánban hallottuk a hírt, hogy megírta a verset, s annyira vállalta munkássága részének, hogy később a Bartók-együttesnek ajánlva meg is jelentette.

A koreográfia is elkészült, amely a bemutatón közönségsikert aratott, csupán az előadás után rendezett szakmai vitán kérdezte meg valaki felháborodva: „Vajon mit szólt volna ehhez Nagy László, ha látta volna, mit csinálnak az ő szép verséből?”

Mi Tokióban a hozzánk írt levelekből értesültünk a történtekről. Martin György így számolt be róla – kritikától sem mentes – levelében: „A Nagy László-féle gyimesi táncok ötlete jól bevált, ha a vers nem is érvényesült kellőképpen. [Timár] Sanyi szépen megcsinálta a táncot. Színpadon nem láttam, csak próbán, de így is jónak véltem. A baj csak a szöveggel volt. Azt hiszem, nem is lesz addig érthető, míg külön hangszórón kivezérelve egy ember el nem mondja a tánc mellett a szöveget. A tánc Szegeden, úgy hallottam, jó benyomást tett. A gyimesi táncot lebecsülő, trágyaszagot emlegetők is erről elismeréssel nyilatkoztak, s szembeállították a korábbi változattal, hogy ez igen, ez már valami! A tényleges változás csak annyi, hogy nagyobb tömeg, néhány szerény színpadi s térötlettel, jól sikerült többszólamúsággal mozgalmasabbá vált a tánc képe anélkül, hogy revüízt kapott volna. Az a belső meghitt kamarahangulat – ami nekem a kis gyimesiben tetszett – viszont elveszett. Szegedre nem mentem el, mert azzal az egésszel nem értek egyet, bár sokat fizetnek a zsűrizésért.”

A versengés szelleme már a távoli múlté, de itt maradt nekünk egy gyönyörű költemény, melyről talán senki sem gondolná a kötetben olvasva, hogy eredetileg tánckísérő zenének készült:

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek

Rámugatnak égiek és földiek

Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég

Jó lennék majd, égetőn ha kellenék

Jó voltam én, jó voltam én ezelőtt

Szivárvánnyal írtam be a levegőt

Átváltozott gyászfekete szalagra

Hétrét kéne görnyedeznem alatta

Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet

Majd meggyógyít, aki szívből megszeret

Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég

Hadd mulatok, mikor sírnom illenék

(Részlet Nagy László Tánc-szók a Bartók-táncegyüttes használatára című verséből.)