A népzenei revival, újjászületés elindításában fontos szerepe volt annak, hogy – Martin György tanácsára – elszegődtünk Halmos Bélával a Timár Sándor által vezetett Bartók Táncegyüttesbe tánchoz muzsikálni. Ezzel ott új világ kezdődött: ettől kezdve a táncosok élő zenére próbáltak, mi meg kénytelenek voltunk jelentős repertoárbővítésbe kezdeni. Addig főleg énekelt verseket játszottunk, meg néhány népdalfeldolgozást, de a társastánc kíséretét jelentő hangszeres muzsikálás terén volt még tanulnivalónk. Ez a váltás új szeleket hozott mindannyiunk számára, megszűnt a zongoramuzsikára járt legényes tánc és a félig cigány-, félig „komolykodó” zenei együttesekre komponált feldolgozások korszaka. A népzene eredeti funkciójában, pop jellegű kamarazeneként tudott eztán megjelenni, ami a táncosokat is nagyon inspirálta.
Ehhez persze tanítványokat kellett befogni a munkába, mert ketten nem voltunk elegen. Szerencsére sok zenész tolongott mögöttünk, akikre reménybeli utánpótlásként tekintettünk. Ezek között a legbiztatóbbak voltak a leendő Muzsikás együttes tagjai, élükön az akkor még kissé bizonytalan önbizalmú Sipos Mihály prímással. Már kezdett elég biztatóan alakulni a dolog, amikor 1973-ban váratlanul féléves japán meghívást kaptunk Halmos Bélával, amelyet nem akartunk kihagyni. A Bartók-együttes épp fesztiválra készült. Mint a táncegyüttes zenei vezetőjének meg kellett oldanom, hogy a szereplést nemcsak jól, hanem első ízben nélkülünk bonyolítsák le. Mindenképpen új produkcióra volt szükség, s valamennyien azon törtük a fejünket, hogy lehetne ezt egy bizonytalankodó utánpótlás-zenekarral, de mégiscsak a folklóranyagból kibontani.
Az egyik ilyen beszélgetés Martin Györgynél zajlott, Timár Sándorral, a koreográfussal ültünk ott, s hosszasan dobálóztunk az ötletekkel. A táncházat kellene valahogy megjeleníteni, vagy a gyereklakodalmat, amelyről olyan szépen ír Sütő a könyvében? Egyszer csak eszembe jutott valami: „Mi lenne, ha ezúttal versre táncolnának…? Méghozzá épp egy erre a célra írt versre. Nagy Lászlót biztosan meg lehetne nyerni az ügynek, s akkor a vers lenne a tánc zenéje egyben. A tánc tökéletesen eredeti folklóranyag maradna, sőt az a mód is, ahogyan a verset mondanák (a táncszók vagy csujjogatások módjára fennhangon kiáltozva), csupán egy síkon emelkednék ki a dolog a folklórból Nagy László szövege és a folklóranyag csoportosítása révén. És persze mindezt utcai ruhában kellene csinálni, mint a táncházban.”