A legjobb csirkeszárny

Nap nap után látjuk, hogy a #metoo teljes paradigmaváltást eredményezett, ami megváltoztatta a gondolkodásunkat. Újabb és újabb hírek érkeznek arról, hogy valakiről kiderült: szexuálisan, fizikailag vagy lelkileg bántalmazott és visszaélt a hatalmával. Ilyenkor pedig gondolkodás nélkül beindul a gépezet, a „call out culture” (kihívás kultúrája) pellengérre állítja, bocsánatkérést követel a szóban forgó hírességtől, sőt korábbi munkásságát és a róla kialakított képet is átformáljuk, sok esetben visszafordíthatatlanul.

Woody Allen Oscar-díjas író-rendezőt csaknem harminc éve vádolták meg örökbe fogadott kislánya szexuális zaklatásával, de az ügyben indult vizsgálat eredményeképp nem emeltek ellene vádat, mára mégis a legtöbben tényként kezelik, hogy 1992-ben szexuálisan zaklatta lányát, az akkor hétéves Dylan Farrow-t. Scarlett Johansson színésznő mindössze annyit mondott a közelmúltban, hogy szívesen dolgozna még Woody Allennel, de már emiatt is magyarázkodásra kényszerült, Allen legutóbbi filmje, az Egy esős nap New Yorkban több főszereplője, Timothée Chalamet, Selena Gomez és Rebecca Hall pedig közölték, erkölcsi okokból inkább nem veszik át, hanem jótékony célra ajánlják fel a filmért kapott fizetésüket. Korábban Colin Firth, Kate Winslet, Mira Sorvino és Greta Gerwig is kijelentették, sosem dolgoznának újra Allennel, holott néhány évvel ezelőtt még boldogan álltak a kamerája elé.

Woody Allen és Mia Farrow története mesébe illően kezdődött. A sikeres színésznő találkozik az ünnepelt rendezővel, egymásba szeretnek, majd tucatnyi filmet csinálnak együtt. Tizenkét évig tartó kapcsolatuk kezdetén Farrow három, André Previn zeneszerzővel közös gyereknek volt biológiai anyja, valamint három örökbe fogadott gyereknek, köztük a Soon-Yi Previn nevű, dél-koreai születésű lánynak. Farrow idővel még két gyereket vett magához, Dylant és Mosest, akiket később Allen is örökbe fogadott. Egy közös gyerekük is született, Satchel Farrow, aki ma már Ronan Farrow néven él. A pár sosem házasodott össze, és nem is élt együtt, és a férfi nem vett részt későbbi felesége, Soon-Yi nevelésé­ben, akivel aztán viszonyt kezdett. A kapcsolatra 1992 januárjában derült fény, amikor Mia Farrow megtalálta párja lakásán a lányáról készült meztelen fotókat. Szakítottak, majd Farrow állítólag a következő hónapokban többször megfenyegette Allent, hogy tönkreteszi. A gyermekelhelyezési per közepén, 1992. augusztus 4-én Allen aztán a vád szerint felvitte a hétéves Dylant a kis padlásszobába, és ott a nemi szervét fogdosta. Farrow elmondása szerint a kislány másnap mondta el neki, hogy mi történt, ekkor videóra vette a vallomását.

Az ügyben vizsgálat indult, de végül nem találtak hiteles bizonyítékot, amely alátámasztotta volna Dylan és Mia Farrow vádjait. Ám Frank Maco államügyész közölte, a vádemelés elutasítása ellenére azért ő igenis úgy gondolja, hogy Allen molesztálta a kislányt, csak azért nem indít eljárást, hogy megóvja a traumatikus tárgyalásoktól.

Az ügyet lezárták, a gyerekek felügyeleti jogát Farrow kapta meg, Allen pedig feleségül vette Soon-Yit, akivel aztán örökbe is fogadhatott két gyereket. Farrow-ék sosem vonták vissza a vádat, ami azonban egészen 2014-ig nem volt benne a szóbeszédben. Ekkor kapta meg Woody Allen az Arany Glóbusz életműdíját, a Cecil B. DeMille-díjat, fia, Ronan Farrow pedig nyomban kiírta a Twitterre: „Lemaradtam a Woody Allen-megemlékezésről – azt a részt az Annie Hall előtt vagy után vágták be, amikor egy nő nyilvánosság előtt elmondja, hogy hétéves korában molesztálta őt?” Ekkor újra felforrósodott az ügy, de a sztárvilág és a rajongók elfordulásához a Weinstein-botrány és a #metoo kirobbanása is kellett. Az újságíró Ronan egyébként kulcsfigurája volt a körülbelül száz nőt szexuálisan zaklató és többeket megerőszakoló hollywoodi producer lebuktatásának, ő írta ugyanis azt a cikket a The New Yorker magazinban, amelyben több színésznő vallott Harvey Weinstein ellen – persze ebből még nem következik egyenesen, hogy Ronan Farrow saját apja esetét objektíven ítéli meg.

Woody Allen rendezőként instruálja barátnőjét, Mia Farrow színésznőt. A páros összesen 13 filmet forgatott együtt
Fotó: Getty Images

Amikor még a tavalyi év elején kiderült, hogy Amerikában életrajza jelenik meg Woody Allennek, a kiadócsoport munkatársai szolidaritást vállaltak a szexuális zaklatások áldozataival, a tiltakozás következtében pedig a kiadó is elállt a megjelentetéstől. Allen hirtelen újra nemkívánatos figura lett. A memoár végül megjelent egy másik kiadónál, és már magyarul is elérhető (Woody Allen: Apropó nélkül [Woody Allen: Apropos of Nothing] Fordította: Dési András György. Jaffa Kiadó, 2020, 458 oldal), amelyben megismerhetjük a rendező brooklyni gyerekkorát és első munkáit humoristaként. Mesél jazzről, könyvekről és filmkészítésről, szóba kerülnek a nagy klasszikusok egészen a legutóbbi évtizedek alkotásaiig. „Szerintem az emberiség egyetlen reménye a varázslat. Mindig utáltam a valóságot, de máshol nem lehet jó csirkeszárnyat kapni” – írja Allen, akit pont ezért a stílusért szeretünk. Visszafogott, olykor keserű hangnemben íródott mű az Apropó nélkül, amellyel a rendező a saját filmjeit értékeli. Az időzítése viszont nagyon szerencsétlen volt, hiszen nemcsak önéletrajzként, hanem magyarázkodásként olvastatja magát.

Woody Allen egy intézmény: ő maga New York, a nagyvárosi neurózis megéneklője, az ön­irónia királya, az alacsony, ám jó humorú férfiak félistene. Olyan örök klasszikusok megálmodója, mint a romantikus vígjáték műfaját újradefiniáló Annie Hall, a Hannah és nővérei vagy a Manhattan. A Nagy Almában az a mondás járja, hogy akkor leszel igazi New York-i, ha már összefutottál Woody Allennel – mondjuk egy jazzklubban –, ráadásul a metropoliszt éltető filmjeinek hála a város sok-sok millió dollárt is köszönhet neki. Az Allen kontra Farrow című dokumentumfilm konklúzió­ja legalábbis ez: a filmes azért úszta meg anno a pert, azért tűntek el döntő bizonyítékok, mert a legmagasabb szinten volt védve.

Lehet mindez igaz, ám az HBO-n látható dokumentumfilm-sorozatot nem az igazság keresése hajtja, hanem egyértelműen oldalt választ: szentként, tökéletes anyaként és az árvák megmentőjeként állítja be Mia Farrow-t. Noha az érzelmi okok miatt így is sokkal többen álltak volna Dylan mellé, mint ahányan elkezdtek volna szimpatizálni a befolyását kihasználó Woody Allennel, ám azáltal, hogy a filmesek képtelenek objektívek maradni, csak azt érik el, hogy nehezebb hinni nekik. Akkor is, ha sok gyanús részlet van, kezdve a döntő bizonyítékok megsemmisítésétől addig a tényig, hogy Allen előszeretettel ábrázolta filmjeiben 17-18 éves lányok és idős férfiak „szerelmi” kapcsolatát.

Allen eközben könyvében minden létező módon azt próbálja bizonyítani, hogy az őt vádoló volt párja szavahihetetlen, bosszúszomjas őrült. Ennek érdekében pedig könyvében egészen odáig megy, hogy Farrow nemcsak az őt ért megaláztatást próbálja megtorolni, de addig manipulálta gyereküket, amíg az hajlandó volt hamisan tanúskodni Allen ellen. Oldalak tucatjain keresztül alázza egykori kedvesét, olyanokat ír róla, hogy úgy válogatott az árvaházakban újabb és újabb örökbe fogadni való gyerekek között, „ahogy az ember a leértékelt árukat böngészi az áruházban”. Leírása szerint a nőnek csak az volt fontos, hogy az újságok beszámoljanak önzetlenségéről, amiért nehéz sorsú, beteg gyerekeket fogad örökbe, ám utána már nem foglalkozott velük, sőt ütötte-verte őket. Allen végül odáig megy, hogy kijelenti: Farrow két örökbe fogadott gyermekét is a nő kergette öngyilkosságba.

Elítélhetjük, hogy valaki 56 évesen egy 21 éves lánnyal kezd viszonyt, de az erkölcsi ítélet még mindig nem jogi kategória. A könyvet olvasva Allen igazán ellenszenvesnek mégis akkor tűnik, amikor az őt körülvevő nőket jellemzi: ez a Woody Allen egyáltalán nem az a szerethető, vicces fickó, akivel szívesen beülnénk egy Broadway-darabra, hanem sokkal inkább olyan, mint egy furcsa, kissé visszataszító, perverz nagybácsi, aki szerint egy nő számára nem létezik nagyobb bók, mint ha azt mondják neki, hogy olyan kisugárzása van, „hogy az ember azt hinné, ha hozzáér, azonnal elélvez”. Ugyan fél évszázados pályája során Allent soha egyetlen munkatársa nem vádolta még illetlen viselkedéssel sem, így ezek inkább ízléstelen viccek egy öregembertől, aki az ötvenes években nőtt fel. Ugyanitt persze felmerül a kínos kérdés: zöld utat kap az ízléstelenségre, csak azért, mert ő „ilyen”?

A 85 éves Woody Allent már soha nem fogják bíróság elé állítani azért, amit közel harminc évvel ezelőtt tett vagy épp nem tett. Amerikában már senki nem akar vele dolgozni, ha viszont a múltját is elveszik tőle, azaz ha kitörlik a filmtörténelemből, akkor nem fogunk többé Annie Hall-idézetekkel dobálózni, ha megérdemli a rendező, ha nem. De vajon máshogy kell hallgatni a Billie ­Jeant, mert egyes vádak szerint lehet, hogy ­Michael Jackson kisfiúkat molesztált, és kevésbé lesz szórakoztató az Éjfélkor Párizsban? A #metoo-val eljött forradalom egyik fontos sarokpontja lehetne Woody Allen ügye azáltal, hogy a nagyközönség belássa, nem a feltétel nélküli, azonnali ítélkezés és büntetés a jó megoldás, és semmi nem fekete-fehér. Először ismerjük meg a körülményeket, anélkül, hogy mindezt nyomban áldozathibáztatásnak és bűnpártolásnak bélyegezné a közvélemény. Ma kötelező a vádak gondolkodás nélküli elfogadása, ez pedig nemcsak magát a #metoo mozgalmat ássa alá, de az áldozatok is csak veszítenek vele. A Woody Allen–Mia Farrow-ügynek csak vesztesei vannak, elsősorban Dylan Farrow, ez a 35 éves nő, aki 1992 óta a botrány okozta trauma árnyékában él.