A kerítésen át úgy tűnik, a szabad ég alatt kiállított Imre nevű gőzmozdony csak ránk, látogatókra vár. Behajtunk hát, és megállunk egy kisebb teherautó mellett, ám amikor kiszállunk, maszkot viselő férfi lép hozzánk:
– Kérem, távozzanak!
Jelezzük neki, hogy sem a látogatóközpontba, sem a múzeumba nem kívánunk bemenni, csak a bányaudvart szeretnénk látni, és bejárni a benne kialakított tanösvényt. Mindez mit sem változtat az álláspontján: mennünk kell. A rövid párbeszéd közben a távolból azért sikerül egy pillantást vetni utunk céljára – jókora munkagépek sürögnek benne.
Gánton járunk, a Bauxitföldtani Parkban. Azért autóztunk ide, a Székesfehérvártól mintegy huszonöt kilométerre eső, alig kilencszáz fős faluba, mert külterületén, a Bagoly-hegyen lévő egykori bauxitbányában mesés látvány várja az érdeklődőket.
Kihajtunk hát a parkból, de nem adjuk fel ilyen könnyen. Már csak azért sem, mert elég átballagnunk a főút túloldalára. Ott ugyanis – a Vértesi Tájvédelmi Körzet táblája mellett – sáros-köves út ered neki a csalitosnak. A Sas-hegy környékére visz, ahol annak idején szintén bányaművelés folyt, a tanösvény állomásaitól eltekintve tehát csaknem ugyanazt az élményt kínálja, mint a bagoly-hegyi helyszín.
Nekieredünk hát, és körülbelül másfél kilométer múlva jókora, természetes teknő alján találjuk magunkat, csaknem függőlegesen felfutó sziklafalai sárgásbarnák, az alján – amerre csak nézünk – szemet gyönyörködtető rőtvörösben pompázó dombok, teraszok.
Az erre járó azt is hihetné, váratlanul az Amerikai Egyesült Államok valamelyik híres sivatagába, esetleg az afrikai szavannák egyikére tévedt, a látogatók túlnyomó része általában mégis azzal a képzettársítással él, hogy a látvány a Mars felszínére emlékezteti. Nem is ok nélkül: a római hadisten nevét viselő planétát a felszínét borító vas-oxid miatt emlegetik a vörös bolygóként, és itt is ez az anyag ad az őszi leveleket jellemző árnyalatokat a lankáknak.
Fotó: Bach Máté
Gánt Magyarország első bauxitlelőhelye volt. 1920-ban fedezte fel a gyergyóremetei születésű bányamérnök, Balás Jenő. És míg az alumínium előállításához nélkülözhetetlen, értékes nyersanyag a hazai lelőhelyeken általában több réteg üledék alatt rejtőzött a talajban, itt a felszín közelében húzódott, ráadásul jókora területen – a bányát tehát fennállása alatt végig külszíni fejtéssel művelték.
A munka 1926-ban indult meg, kézi erővel. (Korabeli források feljegyezték, hogy a bányászok tizenkét órás műszakban dolgoztak, egy műszak alatt harminc csillét kellett megrakniuk, és mindegyikért tizennégy fillér díjazást kaptak!) Csak 1930-ban helyezték üzembe az első gőzbaggert, vagyis földkotró gépet. Ebben az évtizedben a létesítmény már Európa legnagyobb hozamú bauxitbányái közé tartozott.
