„Se reggeli, se vacsora, éljen a proletárdiktatúra!”

Hány nagyüzemi munkásra támaszkodhatott a nevében proletárok uralmát biztosító diktatúra, amelyet 1919. március 21-én kiáltottak ki? Hány évig cenzúrázták Babits Mihály köteteit egyetlen csalódott hangú verséért? Miért nincs benne a köztudatban, hogy a román terrornak igazából több áldozata volt, mint a vörösnek vagy a fehérnek? És mit jelentett 1919 nyarán az összekacsintva elsuttogott mondat: „Gyenge a szovjet”? Elárulja mindezt a Rosszfiúk világforradalma – Az 1919-es magyarországi Tanácsköztársaság története című olvasmányos szakmunka szerzője, Hatos Pál.

A budapesti Kun Béla (1990-től Ludovika) téri tanácsköztársasági emlékmű koszorúzása. A legfőbb cél volt elfedni 1956 kultuszát Fotó: Vigovszki Ferenc Forrás: MTI/Vigovszki Ferenc

– Babits Mihály például már júliusban arról verselt, hogy csalódással tölti el a bolsevik fordulat.

– A Szíttál-e lassú mérgeket? című költemé­nyében rámutat arra, hogy a mégoly vonzónak tűnő szólamok milyen embertelen tetteket takarnak, vagyis hogy az üdvtanok bizony mérgezőek lehetnek. „Haza… Szabadság… hallod ezt? ó ember! messze fuss, / mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus / […] Eszmét neveznek – és a föld bitókkal fölfakad; / jövőt – és viszik halni már a gyönge fiukat”, fogalmazott Babits. Egy ponton még az is felvetődött benne, hogy Tasmaniába emigrál a kommunizmus elől. Végül persze nem hagyta el az országot, de júliusi színvallása nem maradt következmények nélkül: e vers a létező szocializmus időszakában kimaradt a Babits-kötetekből.

Lángba borítani Európát

– A Tanácsköztársaság vezetői abban a hiszemben éltek, hogy a világforradalom győzelme a küszöbön áll, hamarosan egész Európában bekövetkezik a szélsőbaloldali fordulat. Mennyiben volt rövidlátás mindez a részükről?

– A világforradalom gyakorlatilag a szovjet-bolsevik állam politikai célja volt, lángba borítani Európát, s térdre kényszeríteni a kapitalizmust. A józanabbul gondolkodók visszaemlékezéseiből kiderül, hogy annak idején is tudatában voltak: mindez csodavárás a részükről, délibáb kergetése. De a szektavezéreket 1919 tavaszán és nyarán elragadta az irracionalitás: Kun Béla meg volt arról győződve, hogy a magyarországi kommünnek csak néhány hónapot kell kibírnia, aztán Európa-szerte, majd az egész világon győz az általuk is képviselt lenini rendszer. Nem így történt, éppen ez volt a gyors összeomlás egyik oka.

– A Jaffa Kiadónál nemrégiben megjelent köny­vé­ben, a Rosszfiúk világforradalma című munkában rámutat arra: a népbiztosok hatvan százaléka volt zsidó származású. A proletárdiktatúra központi szerveiben irányító tisztségeket betöltők között a zsidó származásúak aránya kiugróan magasabb volt a lakossági arányszámuknál, a vidéki szerveknél tapasztalható arányok viszont jóval alacsonyabbak voltak. Az adatok tehát nem támasztják alá a „zsidóuralom” mítoszát. Miért alakulhatott ki mégis az erről szóló történelmi legenda?

– A zsidóellenesség már az első világháború idején megerősödött. Tisza Istvánt is megvádolták, hogy a „galíciaiakkal” szemben nem csinál semmit. A hazai zsidóság bűnbak lett, s Kun Béla és származása kiváló ürügyként szolgált az antiszemiták számára. Csakhogy valójában a népbiztosok egyike sem kötődött zsidó felekezetekhez, nem ápolta zsidó identitását, sőt volt köztük olyan is, aki egyenesen gyűlölettel tekintett szülei örökségére. Ami pedig a hazai zsidóságot illeti: túlnyomó részük nem rokonszenvezett a kommunizmussal, ellenben ugyanúgy elszenvedte az őket sújtó intézkedéseket, mint a társadalom valamennyi rétege a rá mért csapást. A hitközségek kifosztását, a zsidó kisburzsoázia tönkretételét vagy azt, hogy a hatalom 19 nyarán erőszakkal tetetett át a határon több száz Galíciából Budapestre szakadt zsidó menekültet. A korai kommunizmusnak vannak zsidó vonatkozásai Magyarországon is – de a proletárdiktatúráért nem felelősek „a” zsidók vagy a magyar zsidóság. A vörösterror sem a „zsidók” bűne – hanem a kommunistáké: a bűneit gyáván és reszketve társaira kenő Cserny Józsefé, a végzetével filozofikusan szembenéző Korvin Ottóé, a cselekedeteiben egy szadista rablóvezértől semmiben sem különböző Szamuely Tiboré és társaiké, akiknek bűnügyi adatlapján az eltérő felekezeti megjelölés semmilyen különbséget nem takart tetteik tekintetében.

Román zsarnokság

– A vörösterror elválaszthatatlanul összefonódott a Tanácsköztársasággal. Adatai szerint a márciusban kezdődő és júniusban tetőző erőszakhullám áldozatainak száma mintegy 365 főre tehető.

– A magyar történelemben 1919 a totalitárius jövő szomorú nyitánya. A bolsevizmust leginkább sajátos erőszakvallásnak lehet nevezni. Hogy a vörösterror pontosan hány életet követelt, arra eltérő adataink vannak – itt Bödők Gergely kutatásaira utalnék –, de félezernél valószínűleg nem többet. A vörös nyomában járó fehérterror áldozatainak száma pedig nem lépi át az ezret.

– Könyvében kimutatja, hogy a román terrornak többen estek áldozatul, mint a vörösnek vagy akár a fehérnek. Miért esik jóval kevesebb szó erről, mint amennyi a számokból következne?

– A román csapatok 19 áprilisában lépték át Erdély határait, és indultak meg Magyarország belseje felé. A proletárdiktatúra sikertelen júliusi tiszántúli hadjárata után megszállták Budapestet, sőt a Dunántúl északi részét is, Veszprémig, Győrig nyomultak. Tizenegy hónapig zsarnokoskodtak a Tiszántúlon – kétszer annyi ideig, mint a bolsevikok. Útjukat fosztogatás, nemi erőszak, tömeggyilkosság kísérte – összesen mintegy 650 magyar életet olthattak ki. És hogy mindez miért nincs benne a köztudatban? Mert sajnos nem a nemzeti ellenállás, hanem az ellenséges román szuronyok döntötték meg a proletárdiktatúrát.

A budapesti Kun Béla (1990-től Ludovika) téri tanácsköztársasági emlékmű koszorúzása. A legfőbb cél volt elfedni 1956 kultuszát
Fotó: MTI/Vigovszki Ferenc

– A későbbi miniszterelnök, Bethlen István 19 nyarán ugyanakkor még azzal a gondolattal kacérkodott, hogy – ha csapatai segítenek megdönteni a hazai bolsevik rendszert – felajánlja a román királynak Szent István koronáját.

A történelmi tapasztalatok fényében mintha kissé naivnak tűnne a magyar–román perszonál­unió ötlete…

– Amikor a nemzeti megmaradás a tét, a legvadabb elképzelések bukkannak elő. Bethlent az vezette, hogy a kisebb rossz árán mivel lehetne elkerülni a nagyobb katasztrófát. Elképzelése illuzórikus volt, megvalósítása egyáltalán nem állt a Nagy-Románia létrehozásán ügyködő román politikusok érdekében. Hamar túllépett rajta a történelem, ahogy a szerb dinasztia esetleges magyar királyságán is.

– A magyar nép ugyanakkor a kommün alatt sem veszítette el teljesen a kedélyét. „Se reggeli, se vacsora, éljen a proletárdiktatúra!”, idézi a fanyar humorú bökverset a könyvében.

– A Tanácsköztársaság 133 napja tragikomikus időszak volt. Az idézett felirat egy ferencvárosi kifőzde ajtaján díszelgett. Nemcsak arról tanúskodott, hogy összeomlott az áruellátás, de arról is, hogy a pesti vicc nem hal meg, legyen bármily gyászos is a történelem. Júniustól a feketézők például azzal árulták az orosz kapadohányt, hogy „Gyenge a szovjet”. Ez nemcsak az áru minőségére vonatkozott, de arra is, hogy már nem sokáig kell várni a Szovjet-Oroszországból importált rendszer összeomlására.

– A bukás négy és fél hónap elteltével következett be. Utána nyolc-tízezer embert tartóztattak le a proletárdiktatúra idején elkövetett bűnök és visszaélések miatt, 53 ezer ellen indult büntetőeljárás. Mintegy száz halálos ítélet született, ebből azonban alig 74-et hajtottak végre. Arányosnak mondható ez 133 napnyi rémuralom után?

– Általánosságban igaz, hogy minden utólagos megtorlás túlzó – a fehérterror pedig jórészt ártatlanokat sújtott. E hetvennégy halálos ítélet nemzetközi összehasonlításban ugyanakkor nem számít kiemelkedőnek. A legfőbb bűnösök – mint például Kun Béla vagy Pogány József – ráadásul külföldre menekültek, így elkerülték a felelősségre vonást. A népbiztosok többsége a sztálini terrornak esett áldozatul a Szovjetunióban, végzetük bizonyította: a kommunizmus a kommunista vezérekre veszélyesebb volt, mint ­Horthy Miklós börtönei.

Ha nincs kommün…

– Noha a trianoni békediktátumot már a Horthy-rendszer képviselői írták alá, a hazai történelmi tudatban élénken él, hogy az országvesztés összefüggésbe hozható a hazai bolsevik fordulattal. A legfőbb érv az, hogy mire a magyar tárgyalódelegáció – a proletárdiktatúra bukása után – végre kijutott a párizsi békekonferenciára, az már a végéhez közeledett, és a számunkra fontos kérdések lényegében eldőltek. Kimondható a Tanácsköztársaság felelőssége Trianon kapcsán?

– Határaink megállapításakor nem a hazai bolsevik rendszer fennállása volt a döntő, inkább az, hogy a nagyhatalmak nem kívánták érdemben mérsékelni szomszédaink területi követeléseit. Ebben elsősorban a francia fél rövidlátó Közép-Európa-koncepciója a hibás, az angolok és amerikaiak passzívabban viselkedtek. E koncepciót sem Magyarország előnyére, sem hátrányára nem módosította a Tanácsköztársaság fennállása – ha nincs a kommün, attól még nem tért volna vissza a Csallóköz vagy Erdély. A mai Burgenland területével pedig nem a bolsevik Magyarországot büntették, hanem az osztrákokat kárpótolták az elmaradt egyesülésért Németországgal.

– Minek tekinthető a hazai proletárdiktatúra? Kudarcra ítélt, zsákutcás kísérletnek?

– A rendszerváltás előtt, a Kádár-korban a hivatalos történetírás heroizálta, és kultuszt kerekített „az internacionalista forradalom győzelme” köré. Ennek legfőbb célja: legyen mivel elfedni egy másik – az 56-os, nemzeti – forradalom emlékezetét. Ma újra felélénkült a korszak kutatása, újra fellángoltak a szenvedélyek is, de abban egyetérthetünk, az erőszakos üdvtanok sosem vezetnek jóra. Az abszurd megoldások nemhogy nem enyhítik, de elmélyítik, megmérgezik a sebeket.

– Zárásként egy személyes kérdés: előző munkája, Az elátkozott köztársaság az őszirózsás forradalom eseményeiről, a Károlyi-kormány működéséről szól. A jelenlegi a Tanácsköztársaság történetét tárja az olvasók elé. A következő könyve a Horthy-korszakba visz majd?

– Hadd ne válaszoljak most erre, alakulóban van. De megint egy tragikus történet megírásán gondolkodom.

NÉVJEGY

Hatos Pál (1971) magyar nyelv és irodalom–történelem szakos középiskolai tanár, történész, jogász. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetének vezetője. Legutóbbi munkája a Jaffa Kiadónál: Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és az őszirózsás forradalom története (2018).