Belemászkálni a kötelezőkbe

Szabó Borbála kísérlete a modern kori műértésre a János vitézzel – új szereplő, sajátos fordulat.

Pécs, 2012. szeptember 19. Jelenet Bakonyi Károly - Heltai Jenõ - Kacsóh Pongrác: János vitéz címû daljátékának próbáján a Pécsi Nemzeti Színházban 2012. szeptember 19-én. A darabot szeptember 21-én mutatják be, Nagy Viktor rendezésében. MTI Fotó: Kálmándy Ferenc Fotó: Kálmándy Ferenc

Petőfi Sándor huszonegy évesen megírta a János vitézt. Vahot Imre úgy emlékszik erre, hogy a lánglelkű rögtönzőnek csak néhány est és éjfél kellett, „mert az egyes versszakokat járás és ülés közben jó előre kifőzte magában”. A költői fantáziának nem szabhatott határt a valóság, magyar ember 1845 óta elfogadja: van az úgy, hogy Franciaország és India határos, semmi nem lehetetlen. A fiatal szellem játékra hív, ennek az invitálásnak Szabó Borbá­la sem tudott ellenállni, amikor megírta A János vitéz-kód című regényt.

A korosztály stimmel. Petőfi elbeszélő költeménye az általános iskola ötödik osztályában kötelező olvasmány, a kortárs regény hősei pedig tíz-tizenegy éves gyerekek. Persze a szüleik is hősök, meg a tanáraik, akik kénytelen-kelletlen benépesítik a szövegvilágot. A fantáziadús elbeszélő ugyanis senkit nem kímél, ki(be)szól még az olvasónak is. Amint értesülünk arról, hogy Turchányi Albert 11 éves általános iskolai tanuló eltűnt – a rendőrségi közlemény szerint eltűnésekor zöld színű farmernadrágot és szürke „A csapatmunka az, amikor sokan csinálják azt, amit én mondok” feliratú pólót viselt –, máris azzal szembesülünk, hogy a János vitézben megjelenik egy új szereplő, aki sajátos fordulatot visz az eredeti történetbe.

A következmények ráadásul begyűrűznek mai világunkba, nevezhetjük országos demenciának,

„az embereknek fel sem tűnik, hogy elszürkül az arcuk, hogy nem tudják szeretni egymást…”.

A kódot végül Benke Márton irodalomtörténész segítségével fejtik meg Albert osztálytársai, a fiatal tanársegéd magyarázatot is fűz a különös esethez:

„A János vitéz az idealizmus műve. Kukorica Jancsi hitt valamiben […] Ha kimentek az utcára, azt látjátok, az embereket nem érdekli semmi, nem hisznek semmiben: vagyis kiveszett belőlük, amit a János vitéz adott nekik. Legalábbis addig, amíg a barátotok bele nem szállt a cselekménybe, és egészen más irányt nem adott neki. Értitek már? Nagyon nagy a baj, gyerekek.”

A megoldást is a gyerekek hozzák el, a regény alapkérdése azonban megválaszolatlan marad: mi legyen a kötelezőkkel? Hogyan lehetne megszerettetni az olvasást a felnövekvő nemzedékkel? Az igazgató úr válasza Szabó Borbála regényének kritikája is egyben:

„Gyerekek, ilyet soha többé nem szabad csinálni! Nem mehettek bele a kötelező olvasmányokba, megértettétek? Szépen el kell azokat olvasni, az első betűtől az utolsóig, nem pedig belemászkálni. Amit tettetek, az teljességgel szokatlan, tiszteletlen, mi több: veszélyes dolog!”

Az ironikus hatású mondatok sajnos visszahullnak a szerzőre, és még csak nem is azért, mert tiszteletlenség átírni klasszikusokat, sokkal inkább a kivitelezés hiányosságai miatt. Petőfi verselése ütemhangsúlyos, négy­ütemű felező tizenkettes. Szabó Borbálánál valahogy összejön a tizenkét szótag soronként. A verses betétek döcögősek, az elbeszélő ki-kiesik a ritmusból gátat szabva a történet sodrásának. A cselekmény csak váz, amely kiszolgálja az eredeti történetet, de nem tud, nem is akar önállósulni attól.

A sziporkák és szellemes fordulatok ellenére A János vitéz-kód izgalmas kísérlet marad, amely bátran és szabadon kérdez rá az irodalmi kánonra. Teljes joggal feszegeti a határokat, mutat rá arra, hogyan befolyásolja a műértést a modern kor számos vívmánya, egy iPhone­ vagy egy pizzafutár váratlan megjelenése felolvasás közben. Nem fél rákérdezni: hogyan állunk a szavakkal? Bemerészkedhetünk-e a nyelv sűrűjébe, vagy biztonságosabb kívül maradni a kultúrán? Mi értelme a kánonnak, ha alapértékeinket épp a nagyokos felnőttek teszik láthatatlanná? Ami pedig a regény kvalitását illeti, egyszerre vigasztaló és megnyugtató Szerb Antal értő megállapítása:

„a János vitéz az, amit az ember szeretne odaajándékozni külföldi ismerőseinek, hogy megérezzék a magyar népjelleg melegségét, humorát, semmihez sem fogható báját, hogy megérezzék a magyar szív verését. Ebben a műben csodálatosan együtt van a magyar föld valósága és a magyar lélek álma. Ilyesmi, mint a János vitéz, a legnagyobbaknak is csak egyszer sikerül.” Van hova fejlődni.

(Szabó Borbála: A János vitéz-kód – A négy Einstein és az irodalom. Pozsonyi Pagony Kft., Budapest, 2020, 320 oldal. Ára: 3490 forint)

(A borítókép illusztráció. Jelenet Bakonyi Károly – Heltai Jenő – Kacsóh Pongrác: János vitéz című daljátékának próbáján a Pécsi Nemzeti Színházban. Fotó: MTI/Kálmándy Ferenc)