Mi a Minőség? Hogyan definiálható? S ha nem lehet, akkor miért nem, miközben a létezését senki sem vonja kétségbe? Mert ha nem lenne, alapvetően válna értelmetlenné az életünk, szűnne meg orientáció, vonzó- és hajtóerő. Ám ha valami van, mindenki által felismerhető, de mégsem lehet szabatosan megfogalmazni a mibenlétét, mégis mit kezdhetünk vele? Objektív vagy szubjektív a Minőség? Ha objektív, akkor mért nem lehet mérni? Ha szubjektív, akkor az azt jelenti, bárki bármire rámondhatja, de így meg jelent-e valamit egyáltalán? Hasonló kérdések adják az egyik boncolt problematikáját Robert M. Pirsig A zen és a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvének, amely ötven évvel ezelőtti megjelenése (1974) óta mit sem veszített relevanciájából. Sőt.
A szerző a megjelenés tizedik évfordulóján ekképp próbálta megfejteni a könyv nemigen prognosztizálható népszerűségét:
Vannak »kultúrahordozó« könyvek, amelyek nem pusztán részei a kultúrának, hanem azt el is mozdítják valamerre. Az ilyen könyvek pontosan azt fejezik ki, ami iránt az emberek még csak ösztönösen tapogatóznak.
S ha ehhez hozzávesszük, hogy a mű egyik aspektusában az emberek a technikához (technológiához) való viszonyának vizsgálata, akkor nyugodtan kijelenthetjük, részben Pirsignek igaza volt, részben kevés fontosabb területe van napjainknak, mint ennek minél pontosabb feltárása és megértése.
Maga a regény tulajdonképpen két utazás egybefonva. Az egyikben apa és fia – az út egy szakaszán egy baráti házaspárral együtt – motorkerékpáron indulnak Minneapolisból át Amerikán a nyugati partra, közben felkeresik a férfi hajdani lakóhelyét, Bozemant, meglátogatják hajdani kollégáit és barátait, túráznak a montanai hegyekben. A másik utazás belül és az időben történik és visszavezet a férfi korábbi életéhez, amikor Phaidroszként emlegetett főiskolai tanár az oktatás anomáliáin töprengve és változtatni akarva rajta elmerül a világot rugalmatlanul és átjárhatatlanul elválasztó „klasszikus” és „romantikus” gondolkodás dichotómiájában.
Amivel itt szemben állunk, az valójában két különböző valóság, egy a közvetlen művészi kinézeteké és egy másik az az alatt megbújó tudományos magyarázatoké; és ez a kettő nem hasonlít, nem illeszkedik, és gyakorlatilag semmi közük sincs egymáshoz.
Megpróbálja megtalálni a Minőség mibenlétét, sajátos módszerrel (az osztályozás megszüntetésével) rávenni diákjait, hogy ne a manifesztumokért és az azokhoz kötődő haszonért tanuljanak, hanem a tudásért magáért. Míg az első út az apró dolgok megrajzolását, a túrák minimalizmusát, az azokkal járó nehézséget, a motor karbantartásának prakticizmusát, az ezekben megtalálható lelki béke leírását adja, a második a világ működésének megoldhatatlannak tetsző anomáliáival szemben tehetetlen ember megroppanásának stációit írja le.
