Ötosztatú tányér

Kodály Zoltán módszeréből értette meg Kósa Klára, hogy az embereket meg kell tanítani látni. Keramikusként is erre törekedett. Elmélyült a népi motívumok értelmezésében, és foglalkoztatni kezdte, miért rajongunk mi, magyarok a virágokért. Kérdésére a választ a reneszánszban, az örök élet akarásában találta meg.

Kósa Klára kerámikus Forrás: Mirkó István

– Nagyon ízesen ö-zik. Első hallásra azt gondolnánk, szögedi… Milyenek voltak a gyermekévei?

– Gyönyörűségesek! Tulajdonképpen nekem mindig minden nagyon jó. Februárban születtem, öntörvényű és irányíthatatlan vagyok. Mindig tudom, mit akarok, megyek előre, csinálom. Pedig vékony, beteges gyerek voltam, akit még a széltől is óvtak. Anyukám textiltervező iparművész volt, édesapám ügyvéd, három gyermeket neveltek. Zenét hallgattunk, szép környezetben laktunk, minden megvolt a jó gyermekkorhoz. Akkoriban alakult meg Kecskeméten az ének-zene szakos általános iskola. Ez volt az első az országban, pajtaszerű építményben működött. Itt értettem meg, hogy a Kodály-módszer, amely alapvetően meghatározta az életemet, nem arról szól, hogy zenésznek kell lennünk, hanem arról, hogy be kell fogadnunk mindazt, ami jó irányba terelheti az életünket. A legjobb tanárokat hívták meg az iskolába, például Vásárhelyi Zoltán karnagyot, akire csak felnézni lehetett, de nem azért, mert mi kicsik voltunk, hanem mert megéreztük az ő nagyságát. A feleségét, Margit nénit hatalmas asszonynak láttam, aki óriási ridiküllel járt naponta Budapestről Kecskemétre. Engem is ő tanított zongorázni. Amikor írni-olvasni még nem tudtunk, Bartolottit már énekeltünk. Ezeket máig nem felejtettük el. Pont ezért vallom, hogy a Kodály-módszernek a tárgyalkotó kultúrára is ki kell terjednie, az embereket meg kell tanítani látni.

– A muzsikálástól hogyan jutott el a fazekasságig?

– Édesanyám főiskolai diplomamunkájának alapja egy sárközi főkötő mintája, így volt némi fogalmam arról, mi a népművészet. Amikor viszont arról kérdeztek, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam, hogy én nagy keramikus vagyok. Pedig nem is járt még a kezemben agyag. Érettségi után, amikor főiskolára kellett volna menni, azzal voltam, nehogy már valaki rendelkezzen az utamról, rátegyen egy sínre, hiszen nagyon sok olyan művészt ismertem, akiknek diákként arra kellett menniük, amerre a tanszékvezető mondta.

Mezőtúrt választottam, ott működött az ország legjobb fazekasszövetkezete. Megérkezésem után fél évvel már országos pályázatot nyertem. Erre sokan majdnem felrobbantak. Nem tudták, ki az a nyikhaj, aki nyerni mer a nagy nevek mezőnyében. Mezőtúr akkoriban sokat dolgozott külföldre, én pedig olyasmiket terveztem, amikre nagy volt az igény, egyedi termékeket. Emellett Hejőszalontára, a sárospataki kerámiagyár filiáléjába is el-eljártam tervezni. Rengeteg ember kapott munkát annak köszönhetően, hogy feltérképeztük Mezőcsát és környéke fazekaskultúráját. Megtanítottam a dolgozóknak, mit kell csinálniuk. De nagyon szigorú voltam. Ha megláttam valakit lazítani, felajánlottam neki, hogy elmehet kapálni. Úgy vagyok vele, ha valamit csinálunk, legyen benne szív és lélek. Aztán úgy döntöttem, műhelyt nyitok Szentendrén. Belefogtam a reneszánsz sorozatomba, amelynek alapja egy szimbólumrendszer. Azóta mást sem csinálok, csak ezt tanulom.

Kósa Klára kerámikus
Fotó: Mirkó István

– Minek volt tulajdonítható ez a váltás?

– A népművészet az 1950-es években kezdett kibontakozni. Korábban jószerével csak néprajzosok foglalkoztak gyűjtéssel. Nem volt még olyan vásárlási láz, mint most. Ha valaki érdekes, szép tárgyra vágyott, csináltatott magának. Volt egy nagyon jó családi barátunk, ő hívta fel a figyelmemet Malonyai Dezső könyveire. Az a sorozata, amelyben a magyar nép művészetét mutatja be, elvarázsolt. Ettől kezdődően engem semmi más nem érdekelt, csak a népművészet. Azt viszont érzékeltem, hogy baj van.

A népi alkotásokat elbíráló zsűri, amelyet még Rákosi Mátyás idején találtak ki, arra ösztönözte a művészeket, másolják le, amit a XVII–XIX. század már létrehozott. Nekem ez nagyon nem tetszett, hiszen az, amit a parasztember a hortobágyi pusztán faragott, vagy az a butykos, amelyet a tiszafüredi, mezőtúri fazekas előállított, felért egy csodával. Meg voltam győződve arról, hogy a nemzet művészetét nem másolással kell fenntartani. Bartók sem másolta le a népdalokat, Kodály sem, mindketten továbbgondolták azokat.

Ebből született meg a Háry János, a Marosszéki, a Galántai táncok. Éreztem, hogy a tárgyalkotó kultúrára is ráfér ez a meglátás, frissítés. A XVII–XVIII. században nem volt kávéscsésze, mivel a paraszt nem ivott kávét, és nem volt desszerttányér sem, mert a parasztnak egyetlen tányérja volt, azt vitte magával, ha elhívták egy jeles eseményre. De vitt magával bokályt is, amelybe a bort kapta, és vitt butellát, amelyből a pálinkát ihatta. Túl kellett ezen lépni, ennek a századnak dolgozni. Meg kellett tervezni azokat a tárgyakat, amelyekre a modern ember is igent mond. Rengeteg étkészletet csináltam, Máramarostól kezdve Vámfaluig, Mezőtúrtól Vásárhelyig, Mohácstól a Dunántúlig valamennyi tájegység motívumkincsét felhasználtam. Ezen az úton mentem tovább. Tavalyelőtt kitaláltuk, hogy csinálunk Himnusz-kiállítást. Az én Himnuszom a történelmi Magyarország megjelenítése lett fekete alapon, mert Trianon számunkra tragédia. Ám mindezt fényes keretbe helyeztem, mert mi, magyarok fényesek vagyunk, a bekeretezett ország viszont színes lett, kivirágzott. Mindig izgatott, miért vagyunk mi ilyenek, miért őrülünk meg a virágokért. Így jöttem rá, hogy a reneszánsszal kell foglalkoznom. Márpedig a reneszánsz édenkertjében a virágok a halhatatlanság jelképei.

– Nemcsak a formáknak, alkotásain a színeknek és a számoknak is jelentésük van.

– A fazekasságban öt színt használnak, a kéket, a zöldet, a bordót, a fehéret és a barnát vagy inkább sárgát, mégis úgy kell létrehozni az alkotást, hogy a világot rózsaszínűnek láttassa. Aki megkeres, tudja, mit kell mondania. Arra vagyok kíváncsi, hogy a lányának kell-e vagy a fiának az ajándék. Nőnek vagy férfinak, fiatalnak vagy öregnek, kereszténynek vagy zsidónak. Ha kereszténynek, akkor azon belül milyen felekezetűnek, mert mindegyik vallás és felekezet más jelképeket használ. A lényeg az, hogy senki ne magára gondoljon, amikor másnak választ ajándékot. A katolikusnak például nem adunk nyolcágú csillagot, a baptistának saját farkába harapó kígyót, a reformátusnak Szűz Máriát. Madarat csak tanult ember adhat tanult embernek, mivel a madár olyan magasra száll, ahová mi csak tanulás által juthatunk fel. A mesékben, aki leszakít egy levelet az élet fájáról, vagy iszik a fa tövéből eredő vízből, az hosszú életű lesz.

Ezt jelenítjük meg a madárral. Aki ezekre nem figyel, olyat tesz, mint amikor a fürdőszobába csizmában megyünk be. A parasztok régen értelmezni tudták a jelképeket, mert ezek szerint éltek. Tudták, hogy az ötosztatú tányér jóságot, hűséget, önfegyelmet, bölcsességet és bizalmat jelent. Tudták, hogy a teremtés hét napja az isteni hármas és az emberi négyes együttese. Szerintem ennél szebb szám nincs is.

Névjegy

Kósa Klára húszévesen kapta meg a Népi Iparművész címet. A tárgy­alkotó népművészet legrangosabb szakmai elismerését, a Népművészet Mestere díjat 1989-ben vehette át. A Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja, 2020-tól levelező tagja. Székfoglalóját a Pesti Vigadóban tartotta Etűdök agyagra – Szimbólumok a magyar népművészetben címmel.