Román bakaruhában

Több kisvárosnyi székely és csángó magyar hagyta el szülőföldjét a kiegyezés utáni évtizedekben, hogy a Kárpátokon túli román területeken találja meg számításait. Makkai Béla történész napokban megjelent könyve azt a nemzetvédelmi programot tekinti át, amelynek végső célja a kivándorlók hazatelepítése volt.

Munkát kereső nők a bukaresti cselédpiacon. A Regátba kitelepülő, huszonéves erdélyi lányok nagy számban prostituálódtak az idegen környezetben Fotó: ullstein bild Dtl. Forrás: Getty Images

– Hogyan viszonyultak hozzájuk a helyiek, mit tudtak róluk?

– Bár a gazdanemzet a bevándorlókban erdélyi testvéreik elnyomóit látta, eleinte ha nem is egyenrangú, de megbecsült tagjai voltak a román társadalomnak. A szorgalmasnak, tisztának és megbízhatónak tartott magyar szakácsnők és házicselédek rendkívül keresettek lettek. A kiszolgáltatott cselédsors azonban sokszor tragikus életpályába torkollott, a nyelvet nem beszélő, pártfogó nélküli tizen- és huszonéves magyar lányok nagy számban prostituálódtak. Sikeresebbek voltak náluk a magyar iparosok, sokan közülük már korábban is a román piacra alapozták vállalkozásukat. Termékeiken Brassó román településneve minőségi áruvédjegynek számított a Kárpátok túloldalán. A jól működő gazdasági kapcsolatokat a vámháború szakította meg az 1880-as évek derekán. A székely cipészeknek, kerékgyártóknak, kötélverőknek, kovácsoknak választaniuk kellett: vagy áttelepednek, és vásárlóik közegében folytatják tevékenységüket, vagy tönkremennek. Számukra ezek a gyarapodás évtizedei voltak, jóllehet az 1889-es párizsi világkiállításon nagydíjat szerzett kocsigyártó, Sántha András karrierje a századforduló gazdasági visszaesésében már csak fakuló szép emlék. Az állami piacvédő intézkedések új helyzetet teremtettek, a gyárakból elsőként az idegenek kerültek utcára. Erről a közismerten büszke székelyek ritkán számoltak be az otthoniaknak, így a népességkiáramlás alig csillapodott. Annak ellenére folytatódott a kivándorlás, hogy Veress Sándor, a legrégebbi magyar társadalmi szervezet, a Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke újságcikkekben figyelmeztette honfitársait arról, hogy a romló feltételek közepette ne tegyék próbára szerencséjüket Romániában.

Munkát kereső nők a bukaresti cselédpiacon. A Regátba kitelepülő, huszonéves erdélyi lányok nagy számban prostituálódtak az idegen környezetben
Fotó: Getty Images

Hazahozni a csángókat

– A magyar kormányzati politika amúgy is szorgalmazta a hazaköltözésüket…

– Az elhanyagoltság évtizedeiben a kormányzat csak a kivándorlást próbálta fékezni: szigorította a határellenőrzést, korlátozta a 23 évnél fiatalabb lányok Romániába utazását. A külképviseletek többnyire román és szász tisztviselői nem viselték szívükön a hozzájuk bekopogtató magyar ajkúak gondjait, így a kivándoroltak kötődése az anyaországhoz meglazult, sokan nem újították meg a tíz év alatt elévült állampolgárságukat. A nemzetpolitikai szemléletváltás a kiegyezés utáni tizedik kabinet, a Széll-kormány idején következett be. Tisza István fogalmazta meg, hogy a kormányzatnak erkölcsi kötelessége felelősséget vállalni idegenbe szakadt polgáraiért. Az ezt követő látványosabb segítségnyújtást – amelyen óvodák, templomok, iskolák építését, magyar újság indítását, ösztöndíjak biztosítását kell értenünk – szerényebb szociálpolitikai intézkedésekkel egészítették ki. A távlati cél a Romániában élő magyarok és moldvai csángók hazahozatala lett volna, abból a megfontolásból, hogy amennyiben betelepítik őket a peremvidékekre, nem következik be az alföldi és a székelyföldi magyarok végletes kettészakadása. A tömeges hazatérést végül a nemzeti ellentéteket felkorbácsoló Balkán-háborúk és az azt követő világégés eseményei idézték elő. A nemzetgondozási program eredményessége azon is lemérhető, hányan jelentkeztek az óhaza hadseregébe a hadköteles férfiak közül. A többség – regáti egzisztenciájának felszámolásával – ezt az utat választotta. A maradás mellett döntők számára a román állam kínált állampolgárságot, és ezzel együtt a román bakaruhát is rájuk adta…

Makkai Béla
Fotó: Bach Máté

Kisebbségi létharc

– Hány magyar emigránsról beszélhetünk?

– Nehéz ezt pontosan bemérni, hiszen az 1899-es román népszámlálás módszertani hiányosságait a párizsi világszervezet is kifogásolta, mivel sem anyanyelvi, sem nemzetiségi adatsorok nem szerepeltek benne. Csupán az állampolgárság és a vallási hovatartozás alapján következtethetünk arra, hányan telepedtek le hivatalos okmányokkal a Regátban. Azokról nincsenek adatok, akik a zöldhatáron keltek át, és azt sem tudni, hányan mentek innen tovább például Amerikába. Bukarestnek hozzávetőleg negyvenezer magyar lakosa volt ebben az időszakban, a Regátnak ötvenezer és százötvenezer között. A csángók ötvenezren lehettek.

– Milyen hasonlóságot lát az Ó-Romániába sodródott és a mai Romániában élő magyarok sorsa között?

– A történész számára is meglepő, mennyire körültekintő következetességgel dolgozott már akkor a homogén nemzetállam megteremtésén a román politika. Spiru Haret közoktatási miniszter arra biztatta a román pedagógusokat, bátran magasztalják a románságot, legyen csak büszke arra a görög, a bolgár és a magyar, hogy hozzájuk tartozik. A magyar állampolgárok magyar pénzen fenntartott regáti iskoláiban gyakran betiltották a tankönyveket, például azt a matematikakönyvet, amelyben a Budapest–Pozsony közti távolság kiszámítása szerepelt feladatként. Az iskolákban kötelező volt románul tanulni, miközben a hazai románságnak csupán a 12 százaléka tudott valamelyest magyarul. Az iparosokat is keményen megbüntették, ha cégtábláikon magyar helyesírással tüntették fel a nevüket.

A konzekvens, mindent átható nemzeti szemlélet tehát nem új keletű. Az anyaországtól elszakított magyar közösségek nagy küzdelmek árán kiépített kulturális és társadalmi intézményhálózata, a kisebbségi létharchoz edződött habitusa ma sokkal nagyobb esélyt kínál a nemzeti önazonosság megőrzéséhez, mint amennyi a kivándorlóknak jutott egykoron.

Névjegy

Makkai Béla Sümegen született. 1985-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) történelem–pedagógia szakán diplomázott. 1985–1997 között az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa, 1991–1995 között az ELTE Kőrösi Csoma Sándor Kollégium Bölcsészettudományi Karának igazgatója. A történelemtudomány kandidátusa (CSc) tudományos fokozatot 1995-ben szerezte meg. 2005-től a Károli Gáspár Református Egyetem docense, 1996-tól 2000-ig a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar–Horvát Történész Vegyes Bizottságának tagja, 1998-tól az MTA köztestületi tagja, 1999-től a Délkelet-Európa és Balkán Kutatócsoport munkájában is részt vesz. Számos szakkönyv, szaktanulmány szerzője, doktori témavezető.