Térkép a táj

Pam Jenoff legújabb, lebilincselő történelmi regénye, az Elvesztek Párizsban a napokban jelenik meg magyarul.

Fotó: Sugarlove Studio

A második világháború nyugati frontja, 1944. A britek már nem tudnak férfi kémeket átdobni a La Manche­ túloldalára, mert a németek által megszállt francia vidéken ritka és ezért gyanús egy látszólag dologtalan, ismeretlen férfi. A londoni titkosszolgálat ezért nőket vet be, akik a hétköznapok embereiből egyszerre botcsinálta hőssé lesznek a terepen. Ám elárulják őket, a rejtély pedig a háború után, már Amerikában vár feloldásra. A hazai könyvpiacon már ismert Pam Jenoff legújabb, ezúttal is lebilincselő történelmi regénye, az Elvesztek Párizsban a napokban jelenik meg magyarul az Agave Könyvek gondozásában.

– A magyar olvasók már ismerhetik önt A követ lánya szerzőjeként. A történelmi szál az Elvesztek Párizsban esetében is nyilvánvaló, de mennyiben más ez a mostani könyve?

– A követ lánya inkább az első világháború idejéig vezeti vissza az olvasót, míg mások, így az Elvesztek Párizsban is, a második világégés idején játszódnak.

Korábban évekig Krakkóban dolgoztam az amerikai külügyminisztérium diplomatájaként, és a holokauszthoz kapcsolódó ügyekkel foglalkoztam. Innen is származik ez az érdeklődés.

– Most pedig New Jersey-ben, a Rutgers Egyetem jogászprofesszoraként is dolgozik. Hogyan van emellett energiája arra, hogy ilyen termékeny író legyen? Kétévente jelennek meg a regényei. Kihasználja, hogy összeadódnak az egyes területeken szerzett ismeretei?

– Igen, a két hivatásom egymást segíti, az íráskészségem például segítségemre van a tanításban. A történelem pedig mindig is érdekelt, különösen a második világháború időszaka. Számos könyvet olvastam róla. Zsidó vagyok, de a rokonaim nem estek áldozatul a holokausztnak, mert akkorra már elhagyták ­Európát. Viszont Lengyelországban idős túlélők megosztották velem a családi történeteiket – ezekből is merítettem.

– A cselekmény egyik mellékszálának Manhattan a helyszíne. Egy bevándorlási ügyvéd holokauszttúlélők, köztük egy hollandiai árva kisgyerek amerikai letelepedését intézi. Miért írta ezt bele egy európai kémsztoriba?

– Grace próbálja magát feltalálni a háború utáni New Yorkban. Az ő személye és az 1946-os év a jövőt jelenti, és ebbe illeszkednek a bevándorlók is.

Pam Jenoff Fotó: Mindy Schwartz Sorasky

– Fikciót ír, de láthatóan a történeti hűség igényével. Az Elvesztek Párizsban olvasóinak aprólékosan írja le a kor mindennapjait, egészen a távírászlányok felszereléséig. Érződik az is, hogy amerikai létére ugyanúgy otthonosan mozog Londonban és Párizsban, mint New Yorkban vagy Washingtonban. Mindez alapos kutatómunkára vall…

– Igen, a történeteim nem a megtörtént eseményeket írják le, hanem azokból merítenek. Egyetlen szereplőm sem létezett pontosan úgy, ahogyan megjelenítem.

A képzelet szüleményei. De azért valóban törekszem a pontosságra. Ez pedig kutatómunkát igényel. Az Elvesztek Párizsban esetében kiváló történelmi munkák voltak a segítségemre, amelyek betekintést adtak a brit Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége működésébe. Abba, hogy miként toborozták ezeket a nőket, akikről írok, hogyan képezték ki, majd vetették be őket. Egyes esetekben abba is, hogy a művelet elbukott, mert elárulták őket. Ami a városokat illeti, New York és Washington valóban a könnyebb része a dolognak, hiszen mindkettőben éltem. De ne felejtse el, hogy Európában is eltöltöttem öt évet, így volt alkalmam az ottani városokat is megismerni. Különben is, hiá­ba ismerek jól egy mai várost, ha egyszer a regényhez az 1944-es vagy az 1946-os városképet kell ismernem. Ehhez tehát történelmi térképekre van szükség. Mostanában egyébként, mivel a koronavírus-járvány miatt nem lehet utazni, sokan kutatnak ilyesmiket.

– A kémekénél talán csak egy izgalmasabb téma van, a kémnőké, akik Mata Hari óta foglalkoztatják a történelem iránt érdeklődőket. Női szerzőként szándékosan választott olyan témát, amely a nők háborús hősiességét hangsúlyozza?

– Az az igazság, hogy semmit nem kell ezen túlhangsúlyozni, ugyanis az adott történelmi körülmények között valóban ők voltak azok, akik megfelelhettek egy ilyen kihívásnak és küldetésnek. Ebből a szempontból színigaz, amit írok.

– Több mint 75 éve ért véget a második világháború. Mit gondol, mi tartja fenn ennyi idő elteltével is a komoly érdeklődést a korszak iránt?

– Magam is sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. Részben szerintem az, hogy amikor a kommunizmus megbukott, a hidegháború pedig véget ért, számos történeti anyag kutathatóvá vált, a légkör pedig szabadabbá, hogy nyíltan lehessen beszélni ezekről a régi dolgokról. Ez pedig sok addig el nem beszélt történetet hozott a felszínre. Egy másik szempont, hogy a túlélők nemzedéke nagyon megfogyatkozott, így fokozottan odafigyelünk minden visszaemlékezésre.

Végül pedig a magam részéről azt mondanám, úgy tartom fenn az olvasó érdeklődését, hogy a főszereplők bőrébe bújtatom őket, hogy maguk is feltegyék a kérdést: ők vajon hogyan cselekedtek volna hasonló helyzetekben, mint amilyenekkel a második világháború szereplői szembesültek azokban a szörnyű, vészterhes időkben?