– Fikciót ír, de láthatóan a történeti hűség igényével. Az Elvesztek Párizsban olvasóinak aprólékosan írja le a kor mindennapjait, egészen a távírászlányok felszereléséig. Érződik az is, hogy amerikai létére ugyanúgy otthonosan mozog Londonban és Párizsban, mint New Yorkban vagy Washingtonban. Mindez alapos kutatómunkára vall…
– Igen, a történeteim nem a megtörtént eseményeket írják le, hanem azokból merítenek. Egyetlen szereplőm sem létezett pontosan úgy, ahogyan megjelenítem.
A képzelet szüleményei. De azért valóban törekszem a pontosságra. Ez pedig kutatómunkát igényel. Az Elvesztek Párizsban esetében kiváló történelmi munkák voltak a segítségemre, amelyek betekintést adtak a brit Különleges Hadműveletek Végrehajtó Egysége működésébe. Abba, hogy miként toborozták ezeket a nőket, akikről írok, hogyan képezték ki, majd vetették be őket. Egyes esetekben abba is, hogy a művelet elbukott, mert elárulták őket. Ami a városokat illeti, New York és Washington valóban a könnyebb része a dolognak, hiszen mindkettőben éltem. De ne felejtse el, hogy Európában is eltöltöttem öt évet, így volt alkalmam az ottani városokat is megismerni. Különben is, hiába ismerek jól egy mai várost, ha egyszer a regényhez az 1944-es vagy az 1946-os városképet kell ismernem. Ehhez tehát történelmi térképekre van szükség. Mostanában egyébként, mivel a koronavírus-járvány miatt nem lehet utazni, sokan kutatnak ilyesmiket.
– A kémekénél talán csak egy izgalmasabb téma van, a kémnőké, akik Mata Hari óta foglalkoztatják a történelem iránt érdeklődőket. Női szerzőként szándékosan választott olyan témát, amely a nők háborús hősiességét hangsúlyozza?
– Az az igazság, hogy semmit nem kell ezen túlhangsúlyozni, ugyanis az adott történelmi körülmények között valóban ők voltak azok, akik megfelelhettek egy ilyen kihívásnak és küldetésnek. Ebből a szempontból színigaz, amit írok.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!