Bőr és levél határán

Új, titkos nyelv az, amelyre a Lomboldal olvasása során rábukkanhatunk, pontosabban: ráérezhetünk.

Sirokai Mátyás könyvét olvasva három dolog azonnal világossá válik. Először is: mondanivalójához a legközelebb úgy juthatunk, ha magunk is természetközelben vagyunk olvasása közben. Másodszor: nem szükséges több száz oldalon át értekezni ahhoz, hogy húsba vágó gondolatok szülessenek a körforgásról, amelynek rövid életünk is része. A harmadik tanulság pedig éppen az utóbbiból következik: ami a betondzsungelen túl van, az nem holmi makett vagy díszlet, amely megszínezi a városképet. A növények, a fák és minden felbukkanó fűszál együtt él és lélegzik velünk, akkor is, ha erről mi időről időre elfelejtünk tudomást venni. „Nemcsak én mászom a fákon, a maguk lassú és türelmes módján ők is kapaszkodnak belém.”

Sirokai Mátyás: Lomboldal
Fotó: Jelenkor Kiadó

A Lomboldal az ember és a természet elfelejtett egységéről beszél. Ez az egység olyannyira magától értetődő, hogy olvasás közben sokszor alig tudjuk eldönteni, hogy egy gyökereivel a „felső és alsó” világot elválasztó évszázados fáról vagy inkább saját magunk, az ősi ember képéről kapunk pontos leírást. „Életben tartani egy hangot, a fák lepecsételt szájára függesztett szemekkel, életben tartani a szobamély csendben, gerinc melletti izmaid helyett könyvek gerincét simítva, egy hangot, ami csak a fejemben szól, de valóságosabb a szájnál, ami a fülemre tapad, enni kér, életben tartani, ami előbb kezdett beszélni mint én magam, ami velem van még álomban is, egy hangot, ami megnevez, elhatárol, mégis az egyetlen, amin meg tudok szólalni, életben tartani azt, ami a saját ellenségemmé tesz, de nélküle csak a véráram zúgása marad, két madár búcsúröptének íve a hajnali égen, egy levél útja a lombketrectől a talajig és a földbe, életben tartani, miért is akarom.”

A kötetet olvasva először nehéz megtalálni a logikát a különböző szövegrészek műfaji és stílusbeli váltakozása között, de csak amíg rá nem jövünk arra, hogy maga a könyv is olyan, mint egy növényekkel teli erdő: szabálytalan, göcsörtös, itt-ott burjánzó, máshol egészen csupasz. A sok különálló rész így alakul át észrevétlenül tökéletes egésszé, amelyben Sirokai Mátyás a jóga és a kötéltánc mozdulatsorainak mély megélése által tanít minket érzékelni a pulzáló, sejtjeinken keresztül belénk áramló energiát.

Ennek az energiának, a természet és ember között áramló, kétirányú lüktetésnek ad kifejező elnevezést a szerző, amikor az általa alkotott „növénylés” kifejezést használja. Ez a növényi lét adja a könyv alaphangját, amely egyszerre nyugodt és zaklatott, egyszerre suttog és kiált. Szerves részekké válunk, a növénylés által találjuk meg az egyensúlyt. Meditáció ez, a törzs gyűrűi valójában az én koncentrikus köreim, amelyek mindig is hozzám tartoztak, mégsem kerülhetek hozzájuk elég közel.

„Az erdő koncentrikus köreiben egyre beljebb hatolva mintha leválna minden, amit a mindenkori emberi természet tárgyköreibe sorolhatunk – a szavakig bezárólag. És ez a némaság talán beszédesebb, mint bármi más.” Új, titkos nyelv az, amelyre a Lomboldal olvasása során rábukkanhatunk, pontosabban: ráérezhetünk.

Sirokai könyvét letéve másként fúj a szél, másként csiklandoznak a fűszálak. A föld illatába keveredik a mindenség. Nem marad más hátra, mint szűkös látóterünkből fölfelé tekinteni, oda, ahová csak a fák ágai érhetnek el, és olyan mélyre jutni, ahová csak az igazán erős gyökérzet hatolhat.

(Sirokai Mátyás: Lomboldal. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2020, 68 oldal. Ára: 1699 forint)