Feloldott magány

Napjainkban szinte hihetetlennek tűnik, hogy a népzene és az énekelt versek határvidékén milyen csodálatos találkozások tanúi voltunk a Kassák Klub estéin. S ha Tersánszky Józsi­ Jenő nem érhette is meg, hogy köztünk lehessen, járt nálunk Weöres Sándor, Illyés Gyula, ­Somogyi József és még sokan mások. Költő barátaink egyik leghűségesebbje Szécsi Margit volt, aki leginkább csendes megfigyelőként, de igen gyakran vendégeskedett a klubunkban.

Szerette hallgatni az énekelt verseket, köztük a sajátjait is. Szinte költészete mottójának tekinthető az a kassákosok körében különösen kedveltté vált négysoros versike, amelyet doromb­kísérettel, Halmos Bélával és Sebestyén Mártival három szólamban énekeltünk:

Úgy néztem magamra mindig,

Ahogy csodára nézni illik,

Csodára, az ember fiára

Kezeire, nyírott hajára.

Amikor Zolnay Pál a Fotográfia című filmjét forgatta, a meglévő dalok mellé Szécsi Margit-verseket is rendelt megzenésítés céljára. Mulatságos helyzet volt egy olyan költő számára, aki soha életében nem írt rendelésre verset, különösen énekszöveget nem, de a kedvünkért ezt is megtette. Így lett a film egyik meghatározó dala a Fotós-ének, amelyet később – mint összegyűjtött verseinek kötetében látható – bevett a vállalt, „rendes” versei közé.

Ó! Ó! Ó!

Mesterségünk a fotó!

Í! Í! Í!

Házhoz jövünk, hogyha hí!

Forgatjuk a kamerát,

lekapjuk a kamarát,

háznépét és szamarát –

Megörökítjük a

Mát!

Ő! Ő! Ő!

A fotóé a jövő!

Az 1974-ben megjelent Síppal-dobbal című klubtájékoztatóban olvasható Szécsi Margit megható tanúságtétele A líra esélye címmel: „Elmúlnak az őszi versenyek mindannyiunknak. Úgy is, ha a ragyogó csikót nem futtattuk ronggyá – a Pegazust, ahogy az olvasók nevezik. Hagyjuk is a lovat, szóljunk magunkról, vágtató, egész lényünkben éneklő valónkról. Ez a lény, aki vagyunk, a só tömör gyöngyeivel ékes, fáradt és izzadt, mert a látomást óhajtotta szelíden betörni. Vigasza ezért nem lehet semmilyen kupa – a versíró az általa felfedett igazság további életéről töpreng.

Az énekelt költészet idejében nem volt kilátástalan a költő ügye. A hangokról mindenesetre tudomása volt, már az ősközösségből. Kínokról, vonzalmakról, az aszály ravataláról később is pontos fogalma volt, mint mindenkinek. S a fehérgyász szőttesére rábókolt egy-egy alvadt tulipán. Erről már országos viszonylatban gondolkodni lehetett. A műveletben az egész nép részt vett, csiszolva folyamatos dalolásban a megrögzített tényeket, jelenségeket és jelenést. Nem, nem volt reménytelen leszögeznie a költőnek a török rabság következményeit s a halálra-táncoltatott lány történetét – ha nyitott fülekkel és továbbadásra kész szájakkal várta a közösség. Így jöhetett létre a népköltészet, a dallammal együtt született vers – az énekelt, énekelhető ének.

Boldog, aki József Attilát szavalni hallotta, s boldogság lehetett József Attilának, ha elmondani hallotta mástól, testvéri ajaktól, verseit.

A költeményt önzetlenül és jól felvállalni, a másét – erre csak a mély vonzalom képes. »Csak az olvassa versemet – ki ismer engem és szeret.« De annak, aki az általa megmunkált anyagtól, az általa lakott otthontól is elidegenedik: a kor emberének fájdalmasan idegen lehet a mások által megfogalmazott világkép. Hogy kellene a költői világképet újból emberközelbe hozni? Talán ezt kérdezte a zeneszerző is önmagától a táncházmozgalom kezdetén. S feleletért nem röstellt »alászállni« a még énekelt népdal – a parasztdal – dallam- és stílusvilágába, a végső pillanatuk ellen rikoltó ősi hangszerek világába. Öreg énekesekhez, bátyókhoz, széthulló dalközösségekhez úgy fordult, mint legfőbb ihletért folyamodik az ember.

Különös: mintha a dallamokat tudatosan komponálta volna egyszerre egyéni és sereges (közös) éneklésre. Így hát a vers oly természetesen válik közkinccsé, akár a népdal íratlan szövege. Énekelhetővé, tehát közvagyonná így lesz a megfogalmazott világ, a megérthető, sőt átalakítható lét s a megsejthető titok. Elérhetővé a testvéri kéz. Zengéshíd ível a mai ifjúságból a költők mindenkori ifjúságába, zengéshíd egymás mellett vegetáló emberek, sőt nemzetek között is. Sebő-műsorokra emlékezem: a közönséggel együtt dalolt dalra – a tömegmagány feloldására emlékezem.

Oldódott akkor a költők magánya is. Kellett ez életünkben, s elmúlásunkban bizonyosan kell: hogy ne dadogjunk nyomorú mai Mózesként a halál Fáraója előtt. De álljunk félelmetlenül, szólván: az én igém a barátom szájában van – s felhangzik sokadmagunkért.”

Azzal hízelgek magamnak, nekem sikerült Margitot rábeszélni arra, hogy – a házi, szűk baráti körben, majd a Kassákban történt felolvasások után – nagyobb közönség előtt is mondja el saját verseit. Az ugyanis természetesnek számított, hogy összejöveteleink alkalmával ő is, Nagy László is mindig felolvasták legújabb verseiket. Innen támadt az ötletem, hogy Margit verseihez nem keresünk előadót, hanem vele indulunk neki a nyilvánosságnak. (Nagy Lászlónak, aki szintén kitűnően mondta a saját verseit, volt már hatásos szócsöve: Berek Kati.) 1977-ben Bonyhádon egy közös Szécsi Margit–Nagy László-esten mindkét költő maga mondta a verseit. Kormos István temetéséről jöttek, s emiatt legalább egy órát késtek. Az irodában villámgyorsan össze kellett állítani a műsort. Margit magába roskadva tördelte a kezét: „Mit mondjak? Lacika, mit mondjak?” Nagy László tömör nyugalommal ült, és mosolygó szemmel így felelt: „Mondd azt, hogy szeretsz!”

Hát körülbelül ennyi volt a műsormegbeszélés.

Előadói öntudata úgy megerősödött, hogy amikor Siklós Olga rádiós rendező Ruttkai Évával föl akarta venni az Eszem a gesztenyét című verses meséjét, akkor tiltakozott, mondván: „Ezt színész nem tudja elmondani, csak én!” Siklós Olga nem tehetett mást: fölvette a zenémmel tarkított darabot két változatban: Ruttkai Évával is, és Szécsi Margittal is. Egyik sem tudott a másikról.