Megélhetési áldozat

Henrik herceg tervei között nem szerepel a gondolat, hogy békejobbot nyújtson családja felé.

Windsori szuvenír Henrik herceg és Meghan Markle arcképével díszítve. Felhabosított múlt? Fotó: Reuters Fotó: Toby Melville

Henrik herceg tervei között nem szerepel a gondolat, hogy békejobbot nyújtson családja felé.

A sussexi herceg és amerikai felesége, Meghan Markle már közel egy éve hivatalosan is maga mögött hagyta királyi kötelességeit, hogy új életet kezdhessen, és idézem, „nyugodt, csendes, független életet éljen a reflektorfénytől távol”. Az Instagram-bejelentést követte a költözés először Kanadába, majd a nem elsősorban szerény, visszavonult sztárok paradicsomába, Los Angelesbe, majd egy hosszú látogatás a világ talán leghíresebb talkshow-házigazdájához, Oprah Winfrey-hez, ahol két órán keresztül drámai hatásszünetekkel tűzdelve teregették ki a Buckingham-palota szennyesét.

A történetnek ráadásul itt nincs vége, a műsorvezető és a herceg ugyanis közös műsort indított – szintén a privát szféra nevében – The Me You Can’t See (Az az énem, amelyet nem látsz) címmel. Henriket egyébként mindennek elhordott családja saját bevallása szerint nyolc évig járatta terápiára, ám ő mégsem bír leállni: nem látogatta meg nagyapját halála előtt, a talkshow-ban pedig hosszasan ecseteli gyerekkori sérelmeit és sanyarú sorsát.

Windsori szuvenír Henrik herceg és Meghan Markle arcképével díszítve. Felhabosított múlt? Fotó: Reuters

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen innen, a Csalagúton túl, élt egyszer egy kis herceg, akinek nem volt életcélja. Kastélyokban, magángépek bőrülésein és elit iskolákban tengette napjait, édesanyja korai, tragikus halála után egyedül a katonaságban találta meg átmenetileg a helyét, ám társai Xbox Harrynek becézték, hiszen státusza miatt többnyire csak a sátorban videójátékozhatott. Miközben bátyja már a királyi feladatokra készült, az ő élete egyre céltalanabb lett: jobb híján őrült bulizásba kezdett, mígnem deus ex machina megjelent az életében egy határozott amerikai színésznő, akit aztán villámgyorsan feleségül is vett. A pár hivatalosan összesen 72 napot „dolgozott” együtt a királyi családnál, közben elköltöttek egymillió fontot (négyszázmillió forint) Meghan ruháira, 2,5 millió fontot (majdnem egymilliárd forint) a saját, külön udvarházuk felújítására. Évi körülbelül hárommillió fontot kaptak Károlytól és a királyi alapból a munkájukért járó juttatásként. Magángépeken rendszeres luxusnyaralásokra jártak, többek között Elton John nizzai és George Clooney olaszországi villájába. Megejtettek egy ausztrál és egy dél-afrikai királyi turnét, ahol már nyíltan arról panaszkodtak, az életük csak „túlélés”. Hamarosan Instagramon bejelentették, hogy privát életet akarnak, saját karriert, de azért félig maradnak, hogy hazaugorjanak egy kicsit királykodni. A királyi család csodák csodájára beleegyezett mindebbe, továbbra is kaptak az átmeneti évre 2,6 millió fontot, sőt megkapták Henrik anyai örökségét, Diana körülbelül 14 millió fontos hagyatékát. Kaliforniában, egy 11 millió fontos luxusvillában élnek, innen indították mindezek után nyílt háborújukat a királyi család ellen.

Az amerikai közönség habzsolja az elkínzott pár menekülésének történetét:

végre valami szaftos a világjárványt taglaló hírek között! A felmérések szerint az Apple+ streamingszolgáltató nézettségét jelentősen növelte az interjú: a The Me You Can’t See első hétvégéjén negyven százalékkal nagyobb volt a nézettségük az átlagnál, illetve az új nézőik száma is jelentősen emelkedett.

A műsorban egyébként más celebritások is mesélnek régi traumáikról, és az egész csomag egy amolyan edukációs szalaggal van átkötve, a néző viszont mégis azt érzi, hogy itt nagyon híres, nagyon gazdag embereket lát, akik csak magukról szeretnének beszélni. Még akkor is, ha például a tizenkilenc évesen megerőszakolt Lady Gaga énekesnő esetében egy valóban szörnyű esetről van szó, hiszen a történet arról már nemigen szól, hogy egy átlagember mihez kezdjen, hova forduljon, ha bántalmazzák, kinek jelentse az ügyet, milyen szakember segítségét vegye igénybe, hogyan tud elindulni a gyógyulás útján.

Henrik egyébként azt ecseteli igen hosszan, hogy mennyire nem tudta feldolgozni anyja elvesztését.

A dokumentumfilm-szerű izé egyik epizódjában korábban már elmondta, hogy édesanyja halálát követően felfordult az élete. Kijelenti: ennek az az oka, hogy családja alig beszélt Diana balesetéről, ezért pedig tizenkét évesen képtelen volt megfelelően gyászolni. Szórakozóhelyről szórakozóhelyre járt, a húszas évei végén pedig úgy érezte, egy rémálomban él. Rengeteget ivott, és a drogok között sem válogatott fájdalmában. Aztán jött Meghan, a megmentő, akit nagyon elkezdett félteni, mikor a brit sajtó nem éppen úgy írt róla, ahogy ők szerették volna, szóval elhagyták a palotát, hogy vége legyen a hajszának.

A herceg már beszélt arról, mennyire féltette a felesége és a saját mentális egészségét is,

Meghan Markle pedig az első Oprah Winfrey-interjúban elmondta, hogy amikor fiá­val, Archie-val volt várandós, öngyilkos gondolatok kínozták. Ekkor Henrik bevetette a nagyágyút, és elhangzott a „történelem megismétli önmagát” frázis. A bulvárpokol ennél a pontnál elszabadult: szegény Henrik nem akarta kivárni, amíg végül Meghan is belehal a bánatba. Aztán mindketten előhúzták a divatos mentális egészség kártya mellett a 2021-ben különösen aduásznak számító rasszizmuskártyát is: Meghan­ szerint valaki a családból latolgatta születendő gyermeke bőrszínét, Henrik pedig hozzátette, hogy szerinte Dianát azért kergették a halálba, mert válása után nem fehér férfit szeretett.

És akkor, ahogy lenni szokott, Az Ügyben megszólal a brit pletykalapokban Diana hercegnő egykori inasa, lovának patkolókovácsa és szabójának legkisebb lánya, karöltve a királyi család közeli, névtelen ismerőseivel, hogy csámcsogjanak az úgy tűnik soha el nem temethető múlton, huszonöt éves, agyonragozott sztorikon, vadiúj botrányként tálalva. Henrik és Meghan pedig nagyszerű dinamikával ráéreztek, ha őket nem is szeretik egyöntetűen a világ polgárai, Diana hercegné említésekor még mindig a tragikus sorsú szentre emlékezve borulnak le Kalkuttától Dél-Afrikáig – akár előttük is. Ezzel a húzással, a múlt felhabosításával pedig kézből etetik az amerikai közönséget, akik mindig irigykedve néztek az évszázados hagyományokkal rendelkező európai nemességre, most pedig bizonyosságot kapnak annak romlottságára, szembeállítva az ő modern gondolkodásukkal. A gonosz kékvérűek nem fogadják be a messziről jött ember leányait maguk közé, de nem törődnek saját gyermekeikkel sem. Fel sem merül bennük, hogy egy olyan országban, amely részben a bevándorlók gyűlölete miatt megszavazta a Brexitet, kihívás lehet egy színes bőrű baba elfogadtatása, amelyre a PR-hadseregnek fel kell készülnie.

Arra sem gondolnak, hogy esetleg egy óriási gazdagságban felnövő és a világ minden lehetőségével megtámogatott, harminchét éves férfitől iszonyú szánalmas dolog ez a hiszti. Mert hát ilyesmit mondani vagy akár gondolni ma már elfogadhatatlan. Ahogy elfogadhatatlan az is, hogy megkérdőjelezzük és alaposabban megvizsgáljuk bárki állításait, aki bántalmazásról számol be, hiszen akkor mi magunk leszünk az áldozathibáztatók. A valóság viszont sajnos az, hogy a #metoo farvizén megjelentek az úgynevezett megélhetési áldozatok, akik őrült jól ráéreztek erre a trendre: sorra kerülnek elő többéves vagy akár évtizedes sztorik vitatható valóságtartalommal, melyek pontosan arra elegendőek, hogy mesélőjük egy rövid időre a címlapokra kerülhessen. A legfelháborítóbb persze megint az, hogy miközben azzal vannak elfoglalva, hogy szenvedéssel licitáljanak az újabb szalagcímek reményében, a valódi áldozatokat hiteltelenítik el. Az unatkozó kis herceg új életcélt talált, figyelmet és elismerést kap, ám ahogy a mondvacsinált áldozatok a társadalom „minek ment oda?” hozzáállását és a valódi áldozatok lenézését erősítik és a szembenézést lehetetlenítik el, a mentális betegségek Henrik-féle értelmezése a pszichológusok és pszichiáterek munkáját teszi nevetségessé.