Acélfal

Kína-szerte egész júliusban folytatódnak a megemlékezések a kommunista párt századik születésnapjáról. Nagy esemény ez az 1,4 milliárd kínainak, akik úgy tartják, hogy a párt irányítása nélkül az ország nem lenne az, ami. Az sem túl zavaró, hogy mintegy hatszázmillió kamera (!) követi a közterületeken az állampolgárok mozgását, arcfelismerő programmal ellátva.

Pihenő munkás Peking épülő üzleti negyedében. Földből kinövő megapoliszok Fotó: Reuters Fotó: Jason Lee

Visszahozni a kapitalizmust

Mao Ce-tung és a párt vezetői mindig azt hangsúlyozták, hogy a szocializmus építése során a kezdeti szakaszban figyelembe kell venni a kínai hagyományokat. Arról nem lehet szó, hogy kritika nélkül alkalmazzák a szovjet módszereket. Így a KKP a saját hibái révén tanult, csak az volt a baj, hogy milliók élete árán. A hatvanas évek közepén összekülönbözött a szovjet vezetéssel, ami határ-összetűzésekig fajult. A kulturális forradalom idején százezrek estek áldozatul a vörös könyves fiatalok lázas hadjáratának, akik le akartak cserélni egy teljes korábbi nemzedéket. Az 1949-es győzelem előtt alig több mint 130 ezer volt a kommunista párt tagsága, a többiről bátran lehetett azt állítani, hogy kapitalista elhajló. Ha nem ítélték őket halálra a népbíróságok, akkor is vidéki kitelepítés várt rájuk, ahol meg kellett ismerkedniük a kemény munkával.

Pihenő munkás Peking épülő üzleti negyedében. Földből kinövő megapoliszok. Fotó: Reuters

A gazdaságban is számos „népi kezdeményezés” zajlott, de egyik sem tudta kimozdítani a lakosság felét kitevő parasztságot az évszázados nyomorból. A hetvenes évek végén, Teng Hsziao-ping főtitkársága alatt fogalmazódott meg a gondolat, hogy a KKP szigorú irányítása mellett vissza kell hozni a kínai gazdaságba a kapitalizmus néhány elemét. A rákövetkező években így jelentek meg az első bátor nyugati vállalkozók, akik hittek abban, hogy Ázsiában valami kettős gazdaságirányítási rendszer épül. A párt tartja a rendet az országban, a nyugatiak soha nem látott profithoz jutnak, és a falvakból a városokba özönlött tíz- és tízmilliók életszínvonala is fokozatosan emelkedik.

Nemcsak a nyugatihoz képest filléres munkaerő, hanem a kimeríthetetlen vásárlótömeg is idevonzotta a nagyvállalkozókat. Valójában ez a globalizáció kezdete. Bár Teng Hsziao-ping maga nem élhette meg, de látomása bejött: Kína az eltelt évtizedek alatt valóban kimozdult a holtpontról, jelenleg a világgazdaság második helyén áll. A párt már meg is határozta azt a dátumot, hogy mikorra kell átvennie az Egyesült Államoktól az első helyet a világ országainak rangsorában: 2049-re, amikor százesztendős lesz a Kínai Népköztársaság. Az ország nemcsak megtanult termelni, hanem a legjobban építette be a nyugati beruházások technológiai fejlesztését, munkamódszereit a hazai iparba. Szemünk előtt nőnek ki a földből több tízmillió lakóval az újabb szupermodern nagyvárosok. Korszerű út- és vasúthálózat köti össze ezeket a megapoliszokat. A gazdasági reform első évtizedeiben nem sokat adtak a környezetvédelemre, de most már e téren is – ha párthatározat ezt előírja – sorban hagyják le az országokat.

Nacionalista császár?

Ami még ennél is fontosabb: Kína újból saját kezébe vette sorsát, mint ahogy évezredeken keresztül ezt megszokta. Senki nem szólhat bele abba, hogy mi folyik az országban, elég az álszent prédikálásból – ez volt Hszi Csin-ping, az ország elnöke és a KKP főtitkára ünnepi beszédének fő üzenete. „Aki zsarnoki szándékkal érkezik, azt 1,4 milliárd kínaiból álló acélfal fogadja” – fűzte hozzá. Az kétségtelen, hogy 2012 után, amikor Hszi hatalomra került, megváltozott a kínai üzenetek hangneme. Egyre kevésbé hajlandó eltűrni a kioktatást, különösen ha az a „hanyatló Nyugattól” érkezik. Nem lehet többé lesajnáló hangnemben szólni Pekinghez, mint korábban. Példa erre Hongkong esete, ahol egyre nagyobb szigort alkalmaznak, de nem engednek beleszólást senkinek, aki a demokrácia védelmében támadja a rendszert. Annak az erőnek tudatában, amellyel Kína rendelkezik a világkereskedelemben, a külkapcsolatokban és hadászati téren is, a nemzeti érzés egyre jellemzőbb. A Nyugattól Hszi Csin-ping tevékenysége meg is kapta a nacionalista jelzőt. Viszont azzal, hogy Kína visszanyerte büszkeségét, mesterien bánik. Ha jövőre, a pártkongresszuson ez párosul azzal, hogy akár örök életében Kína vezetője maradhat, akkor az elnöknek a kínai császár minősítés is kinéz. Az erős központi hatalom nélkül elképzelhetetlen a rendszer működtetése ebben az óriási birodalomban.

Mit jelent ez a jeles évforduló az egyszerű kínai állampolgár számára? Elsősorban őszinte tiszteletet, és azt, hogy általánosan elismerik a párt eredményeit. Kína ma már nem nevezhető bezárkózott államnak. Milliók tanulnak külföldi egyetemeken, akik aztán haza is térnek. Ez természetes arrafelé. A párttagság zöme ma már diplomás. Az elmúlt évtizedekben százmilliók életminősége javult, Kína mára elérte a „mérsékelten jómódú társadalom” megszületésének a célját. Az egyik legfontosabb cél a technológiai innováció alkalmazása a gazdaságban. De a társadalmat ellenőrizni is kell: mintegy hatszázmillió kamera (!) követi a közterületeken az állampolgárok mozgását, arcfelismerő programmal ellátva.

Ez Európában felfoghatatlannak tűnik, ám az ázsiai országban a rend eszközét látják benne.

A kínai párt nem akarja erőszakkal rákényszeríteni a világ országaira társadalmi modelljét. A kérdés csak az, hogy a másik fél elhiszi-e ezt neki. Ha az amerikai elnök európai útját elemezzük, a közelmúlt politikai jelei rosszat sugallnak, Kína feltartóztatására keresett szövetségeket.

Burzsoázia

A világon a leggyorsabban Kínában nő a helyi milliárdosok száma, természetesen amerikai dollárban. Az idei év elején az e témára szakosodott sanghaji intézet, a Hurun szerint Kínában 910 milliárdos él. Messze lehagyva az Egyesült Államokat, ahol 696 dollármilliárdos tengeti életét. India is mutogatja izmait, de neki még fejlődnie kell a 177 milliárdosával. A kínai burzsoáziának, amely a világon a legnagyobb, gyakorlatilag semmilyen politikai befolyása nincs, hála a KKP mindenre kiterjedő hatalmának. Ilyen vagyonnal nem létezhet személy, akinek legalább helyi szinten nincsenek kapcsolatai a kommunista apparátussal. Mindegyiknek tagnak kell lennie, hogy akár így is ellenőrizhessék őket. A pekingi Országos Népi Gyűlés háromezer tagja közül 153 milliárdos, akiknek összvagyona mintegy 650 milliárd dollár. Ám ez a testület csupán pecsétnyomóként működik a KKP által megfogalmazott törvények jóváhagyására.

A kínai burzsoá igyekvő és engedelmes fajta, jól tudja, hogy sorsa a párttól függ. Az utóbbi időben megjelentek a pártsajtóban olyan cikkek is, amelyek parazitának minősítették őket. Ezért minden igyekezetükre szükség van, hogy a legközelebbi tisztogató kampányt elkerüljék. Ugyanis 2012 óta, amikor Hszi Csin-ping hatalomra került, különösen feléledt a korrupcióellenes hadjárat. Időről időre nagyvállalkozók tűnnek el, van közülük, aki bántatlanul előkerül, míg másokról csak egy hír érkezik, hogy megkezdte börtönbüntetését. Tavaly év végén Jack Ma, a kínai kapitalizmus legismertebb alakja, az Alibaba volt alapítója hosszú időre eltűnt, ami ugyancsak megviselte. Ellent mert mondani a legfőbb pártvezetőnek, aki az ilyet nem szereti. A világ legnagyobb bankja létrehozásáról Jack Ma lemondhat, birodalmát tovább darabolják. Lendítő erő a technológiai innovációk alkalmazása, a digitalizáció, a rendszeres modernizáció, beruházás a környezetvédelembe és a társadalmi kötelezettségvállalás. Jack Ma egy korábbi interjújában ezt egy példával érzékeltette: „Apám havi 25 dollár nyugdíjból él, én meg percek alatt ennek tízezerszeresét keresem.”