Szerintem ezeknek mindegy. Mármint nem gonoszságból, a világért sem, de hagyjuk már őket ott a sivatagban, ők akartak odamenni! – mondja Tibor, a taxisofőr az Afganisztánban rekedt humanitárius segítőkről, magyarokról és ott élő civilekről általában. Próbálok csendben maradni, de az alatt a röpke húsz perc alatt, amelyet a reptértől megtettünk, Tibor már kifejtette a véleményét a szerinte kötelező koronavírus-oltásokról, a PCR-tesztekből meggazdagodó országokról, és feltette nekem azt a kínzó kérdést is, hogy miért nem tart ott vajon a technológia, hogy ha lángra kap a görög puszta, az amazonasi esőerdő vagy esetleg a szibériai tajga, akkor hogy a viharba’ nem terem ott valami óriási öntözőmasina.
Csak magamat hibáztathatom, hogy ennél a gondolatmenetnél válaszoltam Tibor teóriájára, vagyis hát annyit mondtam, hogy bármilyen csodás lenne egy ilyen szerkezet, a tűz már csak olyan, hogy a szél szétviszi pár pillanat alatt. Erre aztán sofőröm új lendületet kapott: végre valaki, akivel megvitathatja a Világ Nagy Kérdéseit, életem egyik leghosszabbnak tűnő hazaútja során pedig kifejtette álláspontját a szerinte mindig elcsalt választásokról, a brexitről, és az erdőtüzekkel kapcsolatban egy gyermekkori emlékét is meghallgathattam, amikor véletlenül felgyújtotta a Tisza-partot.
Ó, azok a boldog békeidők! Egyszerűbb idők! Amikor a világhálón még az volt a sláger, hogy különböző helyekre, turisztikai csomópontok közepére arccal lefelé lefeküdtek az emberek (planking) és mindezt fotón megörökítették. Amikor a #bucketchallenge kihívás hatására boldog-boldogtalan vödörnyi jeges vizet öntött a saját nyakába anélkül, hogy tudta volna, miért is indult a kihívás. Esetleg, amikor még viccesnek számított, hogy kipakoltuk és lefotóztuk táskánk tartalmát vagy a nyári, napozós képünkről kellett eldönteniük ismerőseinknek, hogy combokat vagy virsliket lát. Ezzel szemben ma az (internetet használó) emberiség jelentős része egyetlen csettintésre vedlik át virológus-infektológus-MRNS-kutató genetikusból geopolitikai szakértővé, esetleg etnikai tanácsadóból politológussá.
Nemrég láttam egy nagyszerű karikatúrát, amelyen a pálcikaember belép a nappaliba kezében a telefonjával, és közli a feleségével: drágám, találtam egy olyan információt, amely eddig minden kutató figyelmét elkerülte! Ebben a viccben minden benne van: a tudatlanság arroganciája, a félművelt vagy még annyira sem tájékozott ember kezében érzi a hatalmat, amelyet a világ összes elérhető tartalma és hamis konteója okoz. Mármint nem gonoszságból, a világért sem.
Tiborok mindenütt vannak, és míg a fiatalabbak egy része szabadidejét mindenféle értelmetlen vagy akár veszélyes netes kihívásra és a közösségi oldalak pörgetésére áldozza ahelyett, hogy kezdene magával valamit, mások megingathatatlan következtetésekre jutnak félinformációk nyomán, majd sarkos véleményeket fogalmaznak meg. Akár érzékeny kérdésekben, akár másokra is elementáris hatással azáltal, hogy tényként kezelnek bármit, amit olvasnak. Gyerekkorunkban volt egy olyan játék – vagy ha úgy tetszik, kihívás –, hogy csendkirály. Az nyert, aki a legtovább csendben tudott maradni. Nyilvánvalóan elcsigázott szüleink találták ki, amikor már megunták a folyamatos viháncolásunkat és őrjöngésünket, de meggyőződésem, hogy 2021-ben hatalmas dobás lenne egy ilyen kihívást indítani. Na jó, talán nem is dobás, de áldás. El lehetne kezdeni a leggyorsabban trendteremtő platformon, a TikTokon: az illető „tiktoker”, azaz felhasználó megnéz egy hírt, véleményt, esetleg megosztó videót, majd csendben marad, és közben alaposan belegondol, netán utána is olvas. Mások pedig követnék a példáját, mígnem az egész akkora jelenséggé nőné ki magát, hogy az emberiség megtanulna csak akkor (megalapozott) véleményt nyilvánítani, miután elszámolt tízig.
Borítókép: Pixabay
