Egyszerre ezt olvasom: „Tinta csinálás módja. Angliai vitriolt 2 latot, török gallest latot, Arabiai gummit 3 latot. Törd meg a' Gallest, 's a' 3 rendbeli ingredientziát töltsd mázos edénybe vagy mégjobban esik, üvegbe. Eggy meszely ecetet tölts reá, 's egy óra múlva tölts reá 3 meszely vizet, 's kész. Fa, szaru és kivált metallicus kalamárist tartani nem kell. A' fa sokat feliszik, a' réz vagy vas 's ezüst kalamáris veréssé teszi a' tintát. Az üveg és porcellán kalamárisnál nincs jobb. Nem issza el a' tintát 's el nem rontja.” – Megnézem a keltezést: 1812. Azok az „istenfiak”, akik száz esztendő múlva tolluk keresményéből kétfogatún jártak, a kávéházban irodalmi fölvágottakat vacsoráztak s húsz egynehány évük ellenére „mester”-nek neveztettek, aligha sejtették, hogy hajdanában mennyi vesződséges nyomorúsággal járt a magyar literatúra. Magam is pironkodva tekintek arany töltőtollamra, mely gumiszívókáján issza magába az erre a célra gyártott zöld tintát. Szóval ő tanított meg bennünket a tinta készítésére.
De majdnem mindenre ő tanított meg bennünket. Mindenekelőtt a hitre, a lelkességre, mely tollúnkhoz fűz. Mikor Széchenyi István egyszer ebédre hívta, megkérte „majd buzdítsa cselédit (így nevezé erdélyiesen gyermekeit), hogy szeressék honjokat és honjok nyelvét”. Tizenhat éves korától hetvenkét éves koráig egyetlen nagy lobogás volt. Mióta ifjúkorában Báróczy-t olvasgatá s annyira elbűvölé, hogy gyönyörében „fel-felsikoltoza”, mindig csak a szépet kereste, szörnyű üldözöttségében és nyomorúságában is. Megtanított bennünket szenvedni is. 1794. december 14-én, késő éjszaka egy osztrák dzsidás hadnagy rontott be szerény úri lakába két közkatonával, aki kivont karddal állt meg az ajtóban. Álmából rázták föl a tekintetes urat s eléje tárták a császári elfogatóparancsot. Tizenkét dzsidás vitéz kisérte Budára. Boglyas hajjal, fehér pikémellényben lépett bírái elé s védekezett a sötétség ellen, ő, akinek egyetlen bűne az volt, hogy szerette a fényt. „Fő- és vagyon-vesztésre!” ítélték. A császár megkegyelmezett neki. Halálbüntetését bizonytalan idejű fogságra változtatta, melyet Budán, Spielbergben, Brünnben és Kufsteinben töltött ki. Két emeletnyi mélységben volt az a XIV-es zárka, ahova Franz Kazinczy Hungarus került. Itt raboskodott hetedfél évig, nyirkos, penészes sziklák közt, a föld alatt. Annak a tintának a jeles készítésimódját, melyet barátjainak ajánlott, nem használhatta. Betűit tűvel kaparta papírra, a tömlöcajtó rozsdáját hígította vízzel, vagy megsebesítette kezét és a vérével írt, amikor őrei nem figyelték. Miután föloldották bilincseit s hazafelé indult, csak ennyit jegyzett föl: „Elnedvesült szemeim könyörögve tekintének az égre, hogy hagyja addig élni szerencsétlen anyámat, míg hálámat elfogadhatja; hogy Terézt hagyja addig élni és Süsiet, két tisztelt vezércsillagait életemnek”. Megtanított bennünket az előkelőségre.
(Kosztolányi Dezső: Kazinczy Ferenc, Uj Idők, 1931. augusztus 16. Az idézet forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!