– Nem az Akadémián, nem is az ELTE-n, ahol évtizedeken át oktatott, hanem a Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézetben találkozunk. Véletlen, hogy éppen itt kerül sor a beszélgetésre, vagy tudatosan tartja távol magát a két intézménytől?
– Nincs ebben semmi magyaráznivaló. Rényis és külföldi kollégákkal egy nagy kutatási programon dolgozunk, ráadásul ennek az intézetnek vagyok a munkatársa. Az ELTE-n emeritus professzorként a járvány előtt tanítottam, és előreláthatóan jövő tavasszal ismét oktatok. Az Akadémián pedig nincs olyan feladatom, amely miatt sokat kellene ott tartózkodnom.
Öröm a másik sikere
– A Szent István-rend átadási ünnepségén Áder János köztársasági elnök arról szólt, hogy a magyar matematika aranycsapatából igazolt a világ élvonalába. Mi termelte ki ezt az aranycsapatot?
– A gyökerek az 1890-es évekig nyúlnak vissza, akkor hozták létre a középiskolai matematikai lapokat, a KöMaL-t – a világ második ilyen jellegű szakmai folyóiratát –, és szervezték meg az első országos versenyt. Ekkor indult el az egész országra kiterjedő tehetséggondozás, amely évek múltával folyamatosan termelte a kiválóságokat. Ehhez kellett a fővárosi és vidéki polgárság, amely vevő volt erre a kezdeményezésre, és kellettek kiválóan felkészített középiskolai tanárok, akik időt és energiát nem kímélve pátyolták az ifjú matematikusokat. Minél több ilyen tanár volt és van, annál sikeresebb a folyamat. Alapvető, hogy a tehetség ne kallódjon el, ne menjen olyan pályára, amelyhez nincs szükség az egyedülálló képességeire.
– A ma tehetségei számíthatnak ugyanarra a segítségre, amelyet az előző generációk megkaptak?
– Igen, s ebben elévülhetetlen szerepe van gimnáziumi osztálytársamnak, a Prima és Széchenyi-díjas Pósa Lajosnak, aki évtizedek óta fáradhatatlanul szervezi az ifjú matematikusok képzését. Aki kiemelkedik ezen a területen, meg tudja mutatni magát számos szakmai versenyen. Ami hátrány, hogy a mi időnkhöz viszonyítva nagyon kinyílt a világ. Könnyebben elcsábulhat a fiatal.
– Első számítógépét 1986-ban vitte haza, amelyet a vámosok annyira értékeltek, amennyibe az akkori lakásuk került. Máskor is meggyűlt a baja a szocializmussal, vagy sztárkutatóként a tenyerén hordozta a rendszer?
– Nem tapasztaltam különösebb hátrányt. Tizennyolc évesen vettem részt életem első konferenciáján. Egyik mentoromnak, Erdős Pálnak köszönhetően belekerültem a szakma nemzetközi áramlásába. Nagyon sok papírmunka árán és akadályok leküzdése után külföldi konferenciákra is mehettem. Nem igényeltem a megkülönböztetést, matematikával foglalkoztam, nem politikával.
– Ki indította el a pályán?
– Az általános iskola nyolcadik osztályában matematika-szakkörbe jártam, ahol – azt hiszem – jól szerepeltem, mert a szaktanárom, aki egyúttal az igazgató is volt, azt mondta a szüleimnek, hogy ne az Eötvös-gimnáziumba menjek, hanem a Fazekasba, mert abban az évben ott elindul az első speciális matematika tagozat. Tetszett az ötlet, briliáns elmékkel kerültem egy osztályba. Feleségemet, Vesztergombi Katit is ott ismertem meg.
– A szakmában közismert, hogy előbb lett kandidátus, mint diplomás. Akadémikussá 31 évesen 1979-ben, az MTA rendes tagjává 1985-ben választották. Kivételes tehetségét hogyan kezelte a környezete?
– Életem során olyan emberekkel találkoztam, akik nem irigykedtek, hanem segítettek. Osztálytársaim a barátaim voltak, nagyon sokat beszélgettünk a matematikáról, örültünk a másik ötletének, frappáns bizonyításának. Pósa Lajos mellett Laczkovich Miklóssal, az MTA matematikai osztályának elnökével is rengeteget versenyeztünk. Kialakult, hogy a verseny az verseny, a barátság pedig barátság, és a kettőt nem keverjük. Később sem éreztem irigységet.
– Mi alapján választott kutatási témát?
– Eleinte Erdős Pál problémái ragadtak meg. Kivételes képessége volt arra, hogy olyan felvetésekkel álljon elő, amelyeket az egyetemisták is megértenek, de amelyek közül többre a mai napig nincs megoldás. Nem lehet tudni, hogy egy-egy problémája meddig áll ellen a támadásoknak. Arra is volt példa, hogy egy kolléga eredményét továbbgondoltam, új dimenziót adtam a megoldásnak. Legújabb munkám a nagyon nagy hálózatok szerkezetének megértése.
– Kicsit kilóg az életrajzából a Microsoftnál töltött hat és fél év. Mi vitte az informatikai világcéghez? Netán űrrepülésre vágyott, mint a szintén ott dolgozó Charles Simonyi?
– Utóbbiról szó sem volt. A Yale Egyetemen voltam, és azon gondolkodtunk, hogy elég volt, hazatérünk. Azonban a felkínált lehetőségek olyan vonzóak voltak, nem tudtam ellenállni. Például rendszeresen hazajöhettem és taníthattam az ELTE-n, illetve Pósa Lajos matematikai táborait is támogatta a cég. Kiváló kollégák közé kerültem – Michael Freedman például Fields-medált kapott, amely a szakma egyik legnagyobb elismerése. A cégnél azt mondták, azt csinálok, amit akarok, de folyamatosan nyitva legyen az ajtóm, hogy segíthessek bárkinek. Szakmai szempontból termékeny időszak volt.
Egy egyszerű struktúra
– Munkásságának egyik legfontosabb eredménye, hogy meghatározta, hogyan képes a diszkrét matematika megoldani a számítógép-tudomány alapvető elméleti kérdéseit. Később valahol úgy nyilatkozott, nagyon szerencsés volt, hogy részese lehetett egy olyan időszaknak, amelyben a matematika teljesen együtt fejlődött egy alkalmazási területtel. Melyik eredményére a legbüszkébb?
– Fura dolog, mert amit a legtöbbre tartok, azt gimnazistaként fogalmaztam meg. Előtte egy pici matematika: a „gráf” egy egyszerű struktúra, mely csúcsokból és azokat összekötő élekből áll. Középiskolásként azt bizonyítottam be, hogy egyszerűen fogalmazva a gráfok összeszorozhatók, és ez a szorzás ugyanolyan szabályoknak tesz eleget, mint például a természetes számok szorzása. A cikket megírtam, egy nálam pár évvel idősebb kolléga lefordította angolra, majd megjelent a tanulmány. Ez (is) volt a belépőm a nemzetközi szakmai életbe. Évtizedekkel később elővettem az akkori eredményt, leporoltam, továbbfejlesztettem.
– Hat évig volt az MTA elnöke. Mit adott ez a hat év, és mit vitt el?
– Rengeteg kiváló kutatóval ismerkedtem meg, olyan tudományterületekre nyílt rálátásom, amelyekkel korábban nem volt kapcsolatom. Izgalmas feladat volt a pályázatok értékelésében való részvétel. Hasonló kihívást jelentett a Tudományos Világfórum – amelynek az MTA a főszervezője – lebonyolítása, ami számos ország tudományos életére adott betekintést. Az utolsó két év nehéz időszak volt. Akkor dőlt el, hogy az akadémiai kutatóhálózatot függetlenítik az MTA-tól. Sokféle modell létezik a világon, nem biztos, hogy az a legjobb, ahogy addig működött a hálózat, de arra nem kaptunk választ, hogy miért lesz jobb az új formáció.
– Beigazolódtak az átszervezéssel kapcsolatos félelmeik, például, hogy az új rendszer korlátozza majd a kutatói szabadságot?
– Nem, ami bennem azt az érzetet kelti, hogy a cél a mindenáron való önállósítás volt, a többit meg majd meglátjuk. Örömmel vettem, hogy nőtt a hálózatra fordított pénz, nőtt a kutatók fizetése, de ezt az MTA keretein belül is megléphette volna a kormányzat.
– A matematika talán legrangosabb elismerését, az Abel-díjat 2021-ben vehette át. Ez már a szüret ideje, vagy újabb feladatokat keres magának? Megérintette például a pandémiában rejlő matematika?
– Kivonhatja ez alól magát egy matematikus? Barabási Albert-László és a cseh Jaroslav Nešetřil közreműködésével a Rényi Alfréd Matematikai Kutatóintézet, a Közép-európai Egyetem (CEU) és a prágai Károly Egyetem együttműködésében 2019-ben hatéves kutatási program indult közel tízmillió euróból azért, hogy jobban megértsük a bennünket körülvevő nagy hálózatok dinamikáját. Egy úthálózaton például számos dolog – egyebek mellett baleset, dugó – történhet, amit gráfelméleti módszerekkel megmagyarázhatunk. Pályázatunkba beírtuk, hogy dinamikus hálózatnak tekinthető a járványok terjedése – majd 2019 novemberében Kínából elindult a koronavírus-járvány. Az elnökségemről való 2020. júliusi leköszönésem után nyilvánvaló volt, hogy a pandémiával foglalkozni kell. A járvány terjedésére kerestünk válaszokat – természetesen az interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot. Jól haladunk, de fontos, hogy mi nem akarjuk előre jelezni a járványok terjedését, ezt nagyon jól végzi Szegeden Röst Gergely. Azért izgalmas ez a feladat, mert ebben a folyamatban nagyon sok a kiszámíthatatlan tényező – ki számított például a delta-variánsra? Nem lehet tudni, hogy mikor szigorítanak, illetve lazítanak az előírásokon, hogy milyen a vakcinák hatékonysága. Megannyi dolog, amely átírhatja a folyamatokat.
– Akkor mit lehet tenni?
– Olyan jelenségeket lehet észrevenni, felfedezni, amelyek a járvány elleni védekezésnél figyelembe vehetők. Azt néztük, hogy miként terjed a járvány, ha a központja Budapesten van – erre volt példa az első hullám –, vagy ha egyszerre indul el az ország számos pontján – a második hullám ilyen volt. Ha a járvány terjedési sebessége kicsi, akkor az a rosszabb, ha Budapestről indul el, ellenben ha gyorsan terjed, akkor lesz több beteg, ha egyszerre tör ki a vidéki városokban.
Utcák és zsákutcák
– Újabb és újabb szakmai kalandokat keres. Bírja a tempót?
– Lehet, hogy jellemhiba, de én a legszívesebben a szakmámmal szeretek foglalkozni, még akkor is, ha az ember munkájának 90-95 százaléka a papírkosárban végzi, mert zsákutcának bizonyul az ötlet. A maradék néhány százalékért érdemes élni. Azt elismerem, hogy már nem tudok napi 15 órán át tanulni, négy-öt óra után pihennem kell.
– Több ideje jut a családra?
– Elvileg igen, de a négy gyerekem közül három az Egyesült Államokban él. A járvány miatt két éve nem találkoztunk. Hiányoznak. A budapesti unokák pedig már nagyok, inkább a kortársaikkal vannak, mint a nagyapával.
– Volt, ami kimaradt az életéből? Az Abel-díj-átadó például elmaradt.
– A kvantumfizika nagyon izgat, számos ponton kapcsolódik az eddigi munkámhoz, de eddig nem merültem el benne. A díjátadásra pedig jövőre sor kerülhet, hacsak a járvány közbe nem szól. De ez kiszámíthatatlan. Még nekem is.
Névjegy
Lovász László 1948-ban Budapesten született. A budapesti Fazekas Mihály Gimnázium legendás matematika tagozatos osztályában tanult. Az ELTE-n szerzett diplomát. 1987-től a Princeton Egyetem, 1993-tól a Yale egyetemi tanára, 1999-től a Microsoft kutatója. Számos díjat kapott, köztük az 1999-es Wolf-díjat, a 2001-es Gödel-díjat és a 2010-es Kiotó-díjat. A hazai szakmai-tudományos kitüntetések közül a Corvin-láncot (2001), a Bolyai-díjat (2007) és a Széchenyi-nagydíjat is átvehette, vezette a Nemzetközi Matematikai Uniót. 2006-ban tért vissza Magyarországra, ahol 2011-ig vezette az ELTE Természettudományi Kar Matematikai Intézetét. 2014 és 2020 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt.
