– Könyveid közül kettő a betyárokról szól, kettő helytörténeti indíttatású – egyik az alföldi csárdákkal, másik a szolnoki vörösterror eseményeivel foglalkozik –, egy krimi, egy külpolitikai témájú, míg a legutóbbi a publicisztikáidból készült válogatás. A tematikai és műfaji sokszínűség tudatos döntés eredménye, vagy egyszerűen így alakult az írói pályád?
– Így alakult. Gyerekkoromtól kezdve sok minden érdekelt párhuzamosan, minden egyes újabb könyv eme érdeklődés következménye. És miután befejezek egy-egy kötetet, el is engedem azt. A betyárokról szóló munkáim kapcsán például mind a mai napig hívnak előadást tartani, de köszönettel elhárítom a felkéréseket. Nem érzem úgy, hogy ma is teendőm lenne a közel húsz évvel ezelőtt megjelent könyveimmel – számomra már a múlt részei.
– Nemcsak író vagy, de zsurnaliszta is. Milyennek érzékeled az irodalom és az újságírás viszonyát?
– Az újságírás és az irodalom csak korunkban vált ketté, hosszú ideig együtt élve, egymásba vegyülve léteztek. Amikor Kosztolányi Dezső bement a szerkesztőségbe, hogy megírja aznapi penzumát, talán maga sem tudta, mi kerül majd ki a kezei közül: véleménycikk, glossza vagy tárcanovella? De bármi lett is a végeredmény, az irodalmi szintű volt – holott újságban jelent meg. Mára viszont egyetlen újságírói műfaj maradt, amely a szépirodalomhoz kapcsolódik, ez pedig a riport – feltéve, hogy a szerzője tud írni. Úgyhogy a viszony mára a kölcsönös veszteségről szól: nemcsak a szépirodalmunk ürült ki az elmúlt száz évben, de az újságírásból is teljes műfajok szorultak ki.

– Ezek után adódik a kérdés: írói vagy újságírói énedet érzed dominánsnak?
– Fiatalabb koromban egyértelműen újságíróként gondoltam önmagamra, most viszont szeretném, ha a szépirodalom felé billenne a mérleg. Ötvenegy éves vagyok, egyre kevesebb kihívást találok az újságírói munkában. Ezzel persze nem leszólni akarom ezt a mesterséget, hiszen ebből élek, ezzel keresem a kenyeremet, és a legjobb szakmai tudásom szerint végzem – épp csak arról van szó, hogy az utolsó évtizedeimet úgy képzelem, hogy ülök a kertemben, a diófa alatt, és az éppen aktuális könyvemen dolgozom. Ha nem így képzelném, reggelente nehezebb volna felkelni.