Tisztelt uram,
miután elolvastam könyvét (Les Langues dans l’Europe nouvelle), szükségét érzem, hogy a nyilvánosság színe előtt forduljak önhöz. Nem vagyok nyelvész. Író vagyok, aki anyagával bibelődve sokszor és szívesen eltünődik a nyelvi jelenségekről. Itt csak egy buzgó, lelkes érdeklődő érinti azokat a kérdéseket, melyekben Ön, az összehasonlító indogermán nyelvészet tudósa, szaktekintély.
Ahhoz, hogy levelem megírjam, a fájdalom ad erőt. Munkájában lekicsinyli azt a szellemi és lelki közösséget, melyhez tartozom, azt a nyelvet, melyet 11 millió ember beszél. Félig-meddig ezeknek a nevében szólalok föl. Ez ad bátorságot.
Reánk vonatkozó fejtegetéséből – a megállapításaiból, de még inkább a célzásaiból – körülbelül az derül ki, hogy sehonnai basáskodók vagyunk, hogy mindaz, amit eddig termeltünk az irodalom terén, haszontalan holmi, hogy nyelvünk gyökértelen és bárdolatlan, hogy nincs multja és jövője még kevésbbé van, hogy annakidején oligarha-erőszak odázta el halálát, mely még mindig esedékes lehet s talán kívánatos is, egy magasabb elv érdekében.
[…] Könyvének alaphangját az első fejezet legelső mondata üti meg: „A mai Európa nyelvi helyzete képtelen.”
Rápillantván a könyv végéhez csatolt nyelvészeti mappa piros, zöld, sárga, kék foltjaira, melyek egy-egy nyelvközösséget jeleznek, be kell vallanom, hogy ez még a politikai térképeknél is tarkább s az egész fölöttébb hasonlít egy toldott-foldott bohócköntöshöz. Szerencsétlen világrészünk ebben a bohócköntösben táncol a tragédiája fölött. Itt igazán tivornyáját üli a bábeli zűrzavar.
Utazás közben alighogy hozzászokott fülünk egy ismeretlen nyelvhez, máris új nyelv következik, még ismeretlenebb. Pár óra mulva más határok jönnek, más nyelvközösségek s egy napon belül olykor négyszer-ötször is változnak a kalauzok, akik négyszer-ötször cserélik ki a táblákat, melyek négy-ötféle nyelven figyelmeztetnek arra, hogy „dohányozni tilos”.
Akadnak olyan pirinyó európai nyelvek, melyeket csak a nyelvész lát meg és gombostűz föl. Például a liv nyelvet 1255 ember beszéli, a nakhev nyelvet csak 799, az arcsi nyelvet 797 (vagyis kettővel kevesebb), a lüd nyelvet pedig mindössze 494 ember. Egy-egy ilyen nyelvközösség kényelmesen beleférne egy bérházba vagy egy gőzhajóba.
Ha ez a bérház történetesen leégne és lakói benn vesznének, vagy ha a gőzhajó, melyen társaskirándulásra indulnak, elsüllyedne és utasai valami végzetes szerencsétlenség folytán mind a hullámokban lelnék halálukat, akkor ezek a nyelvek egyszer és mindenkorra megszünnének s örökre feledésbe merülne alaktanuk, mondattanuk, melyeket talán föl se jegyeztek, csak az eleven agytekercsekben éltek.
Határozottan van ebben valami komikus. De valami tragikus is. A racionalistának, akinek az ész a bálványa, komikus. De annak, aki az életben nem az ész vonalait veszi észre először, mint rendszert, hanem a rendszertelenség rendszerét, a dolgok fölbogozhatatlanságát és megmagyarázhatatlanságát, inkább tragikus.
[…] A magyar nyelven is ugyancsak elveri a port. Megállapítom minden különösebb érzékenykedés nélkül –, hogy vele még keményebb. Minden nyelvre, irodalomra talál valami dícsérő szót, legalább mentséget.
A magyarra semmit. Olykor egyenesen úgy rémlik, hogy gyűlöli, a finn-ugor nyelvcsalád e csodálatos árváját, akinek korán elhaltak a szülei, atyjafiai a világtörténelem zűrzavarában messze idegenbe költöztek, de ő megélt a jég hátán is, rokontalanul és testvértelenül. Egy okkal több volna ez arra, hogy az összehasonlító nyelvészet gyöngéd tudósa annál kiváncsibb legyen, annál elnézőbb iránta. Ön azonban kegyetlen hozzá és mostohább, mint volt hozzá a sorsa.
[…] „Magyarországon az uralkodó rend erőszakkal terjesztette nyelvét.” E „tárgyilagos” történelmi jellemzés után a nyelvészeti jellemzés következik épp ily tárgyilagosan.
„Egyébként a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsében mindenféle külső hatás nyomát viseli; telistele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal s ő maga alig gyakorolt a szomszéd nyelvekre tartósabb hatást.”
Civilizációnk gyökerességére vonatkozólag fölhozom, hogy budai nyomdánkban 1473-ban már két könyvet nyomtak s Apáczai Csere János, Descart tanítványa, 1653-ban magyarul írta bölcseleti prózáját, akkor, mikor egész Európában csak Cartesius merte megszólaltatni a nemzeti nyelvet s a többi tudós és író latinul írt. Kölcsönszavaink tekintetében is téved.
Minden modern, európai nyelvész azt hirdeti, hogy egy nyelv eredetisége a szellemén mulik, a szerkezetén és nem azon, vajjon hány kölcsönszó hullott beléje a különböző népekkel való érintkezés közben. A fönti alapon bízvást elvethetjük az angolt is, mely felesen román és germán elemekből áll s angol-szász szókincse oly parányi, hogy alig mérhető. Az ön állítása egyébként adatszerűen is hamis.
Ha egy leírt magyar szöveget, vagy egy utcán hallott magyar beszédfoszlányt találomra elemezünk a szavak származása tekintetében, mindig az az eredmény, hogy az előforduló szavak kilenctizedrésze régi-ősi, finn-ugor eredetű. Ezt beigazolták. Akadémiánk legutóbb kiadott címszójegyzékében, mely közel se teljes, 122.067 szót tüntet föl a magyar nyelvkincs.
Ebből 330 régi-török, 756 szláv, 1393 német eredetű, de ezek az utóbbiak napról-napra senyvednek a köznyelvben, csak egyes dunántúli tájnyelvekben használatosak, úgyhogy német meghonosodott kölcsönszavaink száma ma már a felére se tehető. Latin kölcsönzésünk elenyészően csekély.
(Részletek Kosztolányi Dezső A magyar nyelv helye a földgolyón – Nyílt levél Antoine Meil-let úrhoz, a Collège de France tanárjához című írásából, Nyugat 1930/14.)
November 13-án ünnepeljük a magyar nyelv napját. 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő 1844. évi II. törvényt.
Borítókép: Pexels
