Tersánszky, a regös

Az író életét és munkásságát bemutató könyvből kiderült, hogy a felívelő karrier mellett állandóan külön utakat keresett.

Budapest, 1956. július 19. Tersánszky Józsi Jenő író koreografál: nyilvános fellépésre készül a rádió Kincses kalendárium című műsorából jól ismert és a Magyar Rádió nívó-díjával kitüntetett Tersánszky együttes. MTI Fotó: Keleti Éva Fotó: MTI/Keleti Éva

„Ki-ki úgy segít magán, ahogy tud – írja Kerékgyártó István – megfeszített tempóval, újságírói robotmunkával, ponyvaírással vagy »zseniális« vállalkozással. Ezek a zseniális vállalkozások jellegzetes tünetei a harmincas évek magyar irodalmi világának. Móricz egyre-másra bukik bele korszakalkotó reformtervek és találmányok támogatásába, József Attila könyvügynökösködéssel próbálkozik, Fodor József gombatenyésztéssel, Tersánszky pedig csónakkonstruktőrként akarja zilált anyagi viszonyait rendbehozni.”

De a bambuszból és vászonból készített hordozható csónak a próbaúton elsüllyedt, s vele együtt a meggazdagodás reménye is. Az elkeseredett Tersánszky felmászott az Erzsébet híd pillérére, és a Dunába vetette magát. De ahogy a vízbe ért, életösztöne és sportos mentalitása azonnal feltámadt, és határozott karcsapásokkal a partra úszott. S amíg kortársai füstös klubokban, kávéházakban kártyáztak, vitatkoztak vagy éppen olvastak, ő a szakadatlan írás mellett sportolt, ezermesterkedett és zenélt. 

A zene különösképpen megnyugtatta az idegeit, ahogy ő maga írja: „Ha regényt írok, elakadok, szédülök, émelygek a betűevéstől, nosza, veszem a furulyámat vagy a faragókésemet, vagy gitáromat, és félórán belül, legalábbis olyan állapotba működöm magamat, hogy újra fog az eszem a fogalmazásra is. Újabban azért nem dolgozom, vagy ritkán dolgozom kávéházban, mert ott nincs meg az otthoni elszóródás lehetősége az írás kimerültsége ellen.” 

De ekkor már nem csupán szórakozásból zenél – írja Kerékgyártó –, hanem azzal a titkos tervvel, hogy majd közönség elé lép. Összetalálkozott ugyanis egy festő barátjával, aki zenésznek képezte át magát, és egy alakulóban levő regöscsoport törzstagjaként kapta a napidíját. Amikor ez a barát meghallotta, hogy Tersánszky a könyvkiadók jóvoltából éppen csak tengődik, és a testi-lelki kimerülés fenyegeti, habozás nélkül felszólítja: csapjon fel regösnek.

A muzsika csábítása oly erős, hogy nemcsak szorgosan gyakorol, hanem 1926-ban abbahagyja az ivást, 1929-ben pedig a dohányzásról is lemond. Az előbbi fogadalmát 1937-ig állta, az utóbbit mindvégig. Az 1930-as esztendő utolsó hónapjaiban megalakult a Nyugat Barátok Köre. Az irodalmi délutánok célja az volt, hogy a Nyugat írói és olvasói között eleven kapcsolatot teremtsen. A műsor keretében írók olvastak fel műveikből, előadóművészek mondtak verset, és zeneszámok is szerepeltek a programban. 

Ezeket a délutánokat a Britannia Szálló vörös termében tartották, és a rendező és konferanszié Nagy Endre volt. A műsor szerkesztői Tersánszkyt is fölkérték, hogy olvassa fel valamelyik novelláját egyik előadáson. A felolvasást nem vállalja, de bejelenti, hogy ő suttyomban regöstársulatot szervezett, és azzal szívesen fellép. A szerkesztők – Nagy Endre és Gellért Oszkár – szívből kikacagták, de beleegyeztek. – Ha megbuksz, a te dolgod – tették hozzá nevetve. Nem bukott meg, sőt kivételes sikere volt. Maga Nagy Endre is a tomboló közönség között hadonászott és kiáltozott. „Ez az ember új stílust, új szellemet hoz a posványos műzenénkbe! Hallották, ez nem volt álnépi alapon álló, mütyürkés érzelgés! Ez új iskola! Ez új iskola! Ez új sláger lesz!”

Az egyik ilyen előadás után megkereste Tersánszkyt a népszerű színésznő, Vidor Ferike, és felajánlotta, hogy szívesen szegődne a csoporthoz, ha a regösénekek helyett jeleneteket szerkesztenének. Tersánszky hozzálátott a dramatizáláshoz, és néhány perces kisoperákat írt a dalokból. Igen ám, de a rövid jeleneteknél az átöltözés, díszletezés sokszor hosszabb ideig tartott, mint a jelenet. 

Ezért Tersánszky egy nagy, forgatható lapokból álló, képeskönyv alakú díszletet talált ki. Innen kapta a produkció a Képeskönyv Kabaré elnevezést. Az ötletes és játékos „forgószínpad” megoldás annyira bevált, hogy követőkre is akadt. 1955-ben nyolcéves koromban a székesfehérvári Szent István teremben egy ilyen díszlet előtt jártuk el Thurzó Sári néni tánciskolájának növendékeiként az Egyszer egy királyfi táncos történetét. Csakhogy akkor fogalmam se volt arról, hogy Tersánszky díszletében táncolok.

Borítókép: Tersánszky Józsi Jenő író koreografál, 1956 (Fotó: MTI/Keleti Éva)