Nagyon szép falu. Nemcsak a természetadta szépségétől, hanem attól az alázattól és áldozattól is, mellyel egykori lakóját, Kölcsey Ferencet tiszteli.
A költő halála után házát lebontatta a rokonság, a telken kastélyt építettek, és 1965-ig semmi sem emlékeztetett arra, hogy e helyütt élt és dolgozott Kölcsey Ferenc, hogy itt írta a Himnuszt.
Szatmárcseke az ország helyett gondolkozott, amikor 1962-63-ban a düledező Kendekastély helyére (Kölcsey hajdani lakóháza helyére) művelődési házat épített, s benne Kölcsey-emlékszobát rendezett be.
A múzeumokba sokat járó ember szemével nézve a kiállítás szegényes. Egy íróasztal, három szék, egy úrasztal, mit hajdan a templomnak adományozott Kölcsey, néhány könyv – a Muzarion példányai, és három-négy gótbetűs kötet – mindössze ennyi. De a gondolat, mellyel a falu az emlékszobát létrehozta, Kölcsey szellemét idézi.
„Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, / Miket a hazának kívánni joga van.”
A temetőben síremléke idegenül magasodik a többi fölé. Körötte csónak alakú fejfák sorakoznak, szomorú, fekete öregasszonyok. Emlékei egy meg nem fejtett különös temetkezési szokásnak, talán még pogánykorinak.
Kölcsey a jobbágyai között.
Akiknek jobb sorsáért küzdött – s akiket ellene fellázítani lehetett.
Hófehér, magányos mauzóleum szuroksötét fejfák között…
Lakatos József tanár, iskolaigazgató-helyettes az, akinek serkentésére az emberek művelődési házat építettek és Kölcsey-emlékszobát rendeztek be. Ő az, aki már 1958-ban megrendelte Kölcsey mellszobrát, s akit ötezer forint pénzbírsággal akartak sújtani – fizetése akkor mindössze havi 1800 forint volt –, mert magánember létére köztéri szobrot akart felállíttatni.
Lakatos József magánlevélben kérte Ilku Pál minisztert, hogy a Himnusz megírásának 150-ik évfordulójára állítsanak szobrot a művelődési ház elé. Ő hívta fel a figyelmet a páratlanul érdekes temetőre is, a hazánkban – s talán a világon – egyedülálló temetkezési módra, s az ő húsz évig tartó harca után nyilvánították védetté a különlegesen szép temetőt 1973-ban.