Nagyon szép falu. Nemcsak a természetadta szépségétől, hanem attól az alázattól és áldozattól is, mellyel egykori lakóját, Kölcsey Ferencet tiszteli.
A költő halála után házát lebontatta a rokonság, a telken kastélyt építettek, és 1965-ig semmi sem emlékeztetett arra, hogy e helyütt élt és dolgozott Kölcsey Ferenc, hogy itt írta a Himnuszt.
Szatmárcseke az ország helyett gondolkozott, amikor 1962-63-ban a düledező Kendekastély helyére (Kölcsey hajdani lakóháza helyére) művelődési házat épített, s benne Kölcsey-emlékszobát rendezett be.
A múzeumokba sokat járó ember szemével nézve a kiállítás szegényes. Egy íróasztal, három szék, egy úrasztal, mit hajdan a templomnak adományozott Kölcsey, néhány könyv – a Muzarion példányai, és három-négy gótbetűs kötet – mindössze ennyi. De a gondolat, mellyel a falu az emlékszobát létrehozta, Kölcsey szellemét idézi.
„Minden áldozat kicsiny azokhoz képest, / Miket a hazának kívánni joga van.”
A temetőben síremléke idegenül magasodik a többi fölé. Körötte csónak alakú fejfák sorakoznak, szomorú, fekete öregasszonyok. Emlékei egy meg nem fejtett különös temetkezési szokásnak, talán még pogánykorinak.
Kölcsey a jobbágyai között.
Akiknek jobb sorsáért küzdött – s akiket ellene fellázítani lehetett.
Hófehér, magányos mauzóleum szuroksötét fejfák között…
Lakatos József tanár, iskolaigazgató-helyettes az, akinek serkentésére az emberek művelődési házat építettek és Kölcsey-emlékszobát rendeztek be. Ő az, aki már 1958-ban megrendelte Kölcsey mellszobrát, s akit ötezer forint pénzbírsággal akartak sújtani – fizetése akkor mindössze havi 1800 forint volt –, mert magánember létére köztéri szobrot akart felállíttatni.
Lakatos József magánlevélben kérte Ilku Pál minisztert, hogy a Himnusz megírásának 150-ik évfordulójára állítsanak szobrot a művelődési ház elé. Ő hívta fel a figyelmet a páratlanul érdekes temetőre is, a hazánkban – s talán a világon – egyedülálló temetkezési módra, s az ő húsz évig tartó harca után nyilvánították védetté a különlegesen szép temetőt 1973-ban.
Csekén azt mondják, hogy a költő gyilkosság áldozata lett. Bizonyságként megmutatják azt az oszlopot, amely eredetileg sírja fölött állt. Csonka oszlop. Klasszikus római mintára annak állították, akinek élete fiatalon, erőszakos halállal szakadt meg.
A csekei temetőben található egy másik, hasonló csonka oszlop is, Kölcsey Istváné, kiről bizonyosan tudják, hogy főbelőtte magát. Kölcsey Ferencnek 1854-ben Szatmár megye csináltatta a csonkaoszlopos síremléket, de a Bach-rendszer nem engedte felállítani. Csak 1856-ban került a temetőbe.
Ebből is gondolják, hogy Bécs keze lehetett a vélt gyilkosságban. Kölcsey betegsége előtt néhány nappal állítólag idegen férfi érkezett a faluba. A kocsmába hívatta Obernyik Károlyt, aki a költő unokaöccsének, Kálmánnak a nevelője volt.
Obernyikkal az ismeretlen férfi sokáig beszélgetett, majd átadott neki egy Kölcseynek címzett lepecsételt levelet. Mikor Kölcsey, feltörve a pecsétet, kibontotta, hirtelen rosszul lett. Egyik cselédje a szomszédba rohant segítséget kérni: „Jöjjenek azonnal – mondta –, mert a tekintetes urat megmérgezték!” Később orvost hívtak hozzá, aki a magas láz ellen piócákat rendelt.
Mindezt a 92 éves Kelemen József mesélte, aki a történetet nagyapjától hallotta.
[…] Az 1840-es évek valamelyikében 24 osztrák katona jött a faluba. Kölcsey sírját kihantolták, koporsóját feltörték, benne Kossuthra és az országgyűlési fiatalokra vonatkozó titkos iratokat kerestek. Nem sokkal ezután újra felbontották a sírt: végrendelet után kutatott a család.
Sírja fölé – mint már említettem – 1856-ban állították fel a megye által adományozott csonkaoszlopot. Azt tartják a faluban, hogy akkor hangzott fel először hazánkban a Himnusz, a sárospataki kántus előadásában. A síremlék avatására hatalmas tömeg gyűlt össze. „Vasasnémetek” oszlatták szét.
Kölcsey végső nyugodalmat 1938-ban nyert. Ekkor exhumálták őt öccsével és sógornőjével, és temették abba a közös sírba, mely fölött most a mauzóleum emelkedik.
A csonkaoszlop a művelődési ház kertjébe került.
És a legenda?
Az irodalomtörténetben nem találni utalást az erőszakos halálra. Kölcsey Antónia, a költő unokahúga, aki a csekei házban élt, szemtanúként emlékezik vissza naplójában Kölcsey betegségére és halálára.
A költő fehérgyarmati hivatalos útjáról hazatérőben viharba került, eső verte hazáig, erősen átázott, és már betegen érkezett meg. Néhány napig küzdött a magas lázzal, de szervezete nem bírta legyőzni a betegséget.
[…] Az amúgy is gyenge Kölcseyt nyilván kimerítette a túlfeszített munka, és fáradt, beteges szervezete nem bírta leküzdeni a tüdőgyulladást. Életét és korai halálát így is híven szimbolizálja a csonkaoszlop.
Negyvennyolc évet élt.
(Erőss Ágota: Kölcsey falujában, Szatmárcsekén. A Magyar Hírek Kincses Kalendáriuma, 1983. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
A magyar kultúra napját minden évben január 22-én ünnepeljük annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon zárta le Szatmárcsekén a Himnusz kéziratát.
Borítókép: A Himnusz új zenei és képi megjelenítését tartalmazó CD-k és DVD-k az Országház Kupolacsarnokában 2013. január 22-én (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
