A ma is használatos „könny” alakváltozat a XVIII. század végén kezdett általánossá válni. Csokonainál már leginkább ezzel a formával találkozunk.
Tanulságos, hogy a szenvedélyes nyelvújítók, mint Barczafalvi Szabó Dávid, még felesleges „újdonságként” ítélték el a terjedő „könny” alakot, pedig az már régóta része volt a nyelvnek egy másik nyelvjárásban, csak számukra hatott idegenül.
Az irodalmi nyelv, az egységes nyelvi norma egyre szélesebb körűvé válásával párhuzamos az a folyamat, ahogy az azonos alakú változatok regionális szintre szorulnak vissza a nyelvhasználatban, és az eltérő formákhoz eltérő jelentés rögzül (ezt nevezi Grétsy László klasszikus munkájában alakmegoszlásnak).
Ez történt a könyv és könny esetében is: XIX. századi költőink – irodalmi céllal – még sűrűn éltek a régies, tájnyelvi változatokkal: elég csak a „letörleni véle könyűimet érted” sorra gondolni Petőfinél.
Az Arany János szókincsét feldolgozó szótár szerint nála a „köny”, „könnyű”, „könyű” és a „könyv” egyaránt előfordul ’könny’ jelentésben. A XX. századi irodalomban viszont már csak ritkán, sajátos céllal kerülnek elő „könnyű”, „könyv” formák ’könny’ értelemben.
Az 1950-es, 1960-as évek nyelvállapotát rögzítő magyar nyelvjárások atlasza adatai alapján a nyelvterület északkeleti részén, a valódi, mindennapos nyelvhasználatban azonban még élénken élt a „könyű, könnyű” forma, és „könyv” alakváltozatra is akadt példa, leginkább a nyelvterület peremvidékein: a zoboralji Barslédecen vagy a székelyföldi Zágonban.
Ma minden bizonnyal ennél egységesebb, egyszínűbb ez a kép. Vajon akad-e még olyan magyar beszélő, akinek szeméből könyű szakad, ha sír?
Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!