Könyv, könny, könnyű

A magyar nyelv sokszínűsége mindig érdekes kérdéseket vet fel.

Már napok óta forog a fejemben Orbán Ottó varázslatos verse, a Hallod-e, te sötét árnyék. Leginkább dúdolgatom, hiszen a költő által is „népdalváltozatként” jegyzett művet Sebő Ferenc az eredeti mezőségi dallamra (Hallod-e, te szelidecske…) illesztve énekelte Rejtelmek című lemezén – így ismertem meg én is. 

A csodálatos szöveg elsősorban nem is a szavak szintjén, inkább ritmusával, szerkezetével idézi meg a népdalok ősi világát, de akad benne olyan költői játék, amely némi nyelvi magyarázatot is igényel.

A vers utolsó strófája így hangzik: „Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű. / Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre. / Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be. / Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.” 

Az első sor végén olvasható „könnyű” nem puszta költői lelemény: a „könny” szót sokszor ilyen formában használták a régiségben, és sok helyütt a nyelvjárásokban egészen a XX. századig – a versben tehát a múltbéli vagy népnyelvi hangulat felrajzolásában van szerepe.

A könny ősi szavunk, párhuzamai megtalálhatók az uráli nyelvekben (például finn kyynel – ’könnycsepp’). A régi magyarban több változatban élt, amelyek közül a „könyü” lehetett az uralkodó, de „könyv” formában is sűrűn találkozunk vele az írott forrásokban. 

A „könnyü” ~ „könyü” alakok eredetileg kicsinyítő képzővel jöhettek létre, a „könyv” forma pedig „könyves, könyvet” típusú toldalékolt alakokból keletkezhetett elvonással. A mai köznyelvben használatos „könny” szó kialakulásában szintén az olyan képzős, ragos formák játszottak szerepet, amelyekben hasonulás történt: „könyves”-ből „könnyes” lett.

De mi köze a könnynek a papírlapokból álló könyvhöz vagy a ’csekély súlyú’ jelentésű könnyűhöz? Semmi! Eredetük teljesen különböző, és évszázadokon át éltek a nyelvben azonos alakban, homonimaként. 

Kódexeinkből és korai költőink műveiből bőségesen idézhetünk olyan példákat, ahol a könny „könyv” formában jelenik meg: „Titkos keservemben hull orcámról könyvem” (Balassi Bálint), „Itten örömében Zríni könyvet hullat” (Zrínyi Miklós).

A ma is használatos „könny” alakváltozat a XVIII. század végén kezdett általánossá válni. Csokonainál már leginkább ezzel a formával találkozunk. 

Tanulságos, hogy a szenvedélyes nyelvújítók, mint Barczafalvi Szabó Dávid, még felesleges „újdonságként” ítélték el a terjedő „könny” alakot, pedig az már régóta része volt a nyelvnek egy másik nyelvjárásban, csak számukra hatott idegenül.

Az irodalmi nyelv, az egységes nyelvi norma egyre szélesebb körűvé válásával párhuzamos az a folyamat, ahogy az azonos alakú változatok regionális szintre szorulnak vissza a nyelvhasználatban, és az eltérő formákhoz eltérő jelentés rögzül (ezt nevezi Grétsy László klasszikus munkájában alakmegoszlásnak). 

Ez történt a könyv és könny esetében is: XIX. századi költőink – irodalmi céllal – még sűrűn éltek a régies, tájnyelvi változatokkal: elég csak a „letörleni véle könyűimet érted” sorra gondolni Petőfinél. 

Az Arany János szókincsét feldolgozó szótár szerint nála a „köny”, „könnyű”, „könyű” és a „könyv” egyaránt előfordul ’könny’ jelentésben. A XX. századi irodalomban viszont már csak ritkán, sajátos céllal kerülnek elő „könnyű”, „könyv” formák ’könny’ értelemben. 

Az 1950-es, 1960-as évek nyelvállapotát rögzítő magyar nyelvjárások atlasza adatai alapján a nyelvterület északkeleti részén, a valódi, mindennapos nyelvhasználatban azonban még élénken élt a „könyű, könnyű” forma, és „könyv” alakváltozatra is akadt példa, leginkább a nyelvterület peremvidékein: a zoboralji Barslédecen vagy a székelyföldi Zágonban. 

Ma minden bizonnyal ennél egységesebb, egyszínűbb ez a kép. Vajon akad-e még olyan magyar beszélő, akinek szeméből könyű szakad, ha sír?

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)