Próbáljuk szikáran.
Az Új Írásban ismertem meg, valamikor a nyolcvanas évek vége felé. Tudtam róla korábban is, érdekesnek találtam a nevét. Kabdebó, ökörfej. Tudtam, hogy örmény név, és az örményekhez kölyökkorom óta megmagyarázhatatlan rokonszenv fűz, hát hogyne találtam volna izgalmasnak ezt a nevet.
Sűrűn bejárt az Új Írásba, szerette és nagyra tartotta Juhász Ferencet, de nem úgy, mint alattvaló, hanem mint egyenrangú fél, aki valami más területen álmodik nagyot, de mert ő ezt sosem mondta, úgy gondolom, nem is érezte, és most megrovón néz az égből, ezért inkább folytatom.
Élveztem minden látogatását, mert Juhász készült rá, ha Lóri megérkezett, felvillanyozódott, ahogy én is derűs lettem, mert vele együtt egy letűnt kor világa idéződött fel, azé a koré, melyben Ottlik és Mándy volt fiatal, az ifjú hölgyek és urak teniszeztek, vívtak és vitorláztak…
Szín volt. Jelenség. Vajszínű nyári öltöny, széles karimájú, fehér kalap, fekete ing és a jellegzetes Kabdebó-hang, egy kicsit nyekergős, egy kicsit vontatott, de mindig élettel és érzelemmel teli.
Élettel és érzelemmel teli ember volt. Ez a lényeg, ez a legfontosabb, amit vele kapcsolatban elmondhatunk. Szerette a világot, szeretett élni, szerette… Hát nem, nem lehet leírni, hogy szerette az irodalmat. Az irodalomban is az életet, az embert, a kínlódó, szenvedő, gyűlölködő, gonoszul megkeseredett vagy szerelmesen nagylelkű embert szerette. Mert értette. Értette, mert maga is élte.
Az örményekről soha nem tudtam vele beszélgetni. Pedig igyekeztem, de mindig kitért, elkanyarodott. „Jenő bácsi kioperáltatta a prosztatáját. Jó előre. Mielőtt bármi gondja lett volna vele. Óvatosságból.” Ilyeneket húzott elő, ha az örménységére próbáltam terelni a szót. (Barcsay Jenő édesanyja Kabdebó lány volt.)
Pedig büszke volt rá, szerette az örményeket, nagyra tartotta a kultúrájukat. Talán unta? Elege lett, annyit faggatták róla? Ha azt mondtam neki, Grúziába készülök, azt felelte: „Georgia. Az szép. Shkhara, Kazbek. Meg Puskin. Miért nem Örményországba mész?”
Ha erre lecsaptam, és próbáltam volna finoman, tapintatosan tovább óvakodni az ösvényen, akkor megkérdezte: „Tudod, ki írt magyarul a legérzékenyebben Bach János-passiójáról?” Nem tudtam. „Kassák. A magyar avantgárd prófétája, a vasmunkásból lett költő, az egyházi zenéről. Milyen különös, és mégsem. Ahogy Babits mondja: »A csúcsok társalognak.«”
Véletlenül futottunk össze Margittai Gábor első világháborús magyar hadifoglyokra emlékező kiállításán. Én azért mentem, mert az anyai nagyapámról – aki a szerb fronton esett fogságba, és akit Albániából francia hajóval szállítottak a Szardíniától kicsit északra található, kopár szigetre –, azért voltam ott, mert a nagyapámról közel életnagyságú fotográfia szerepelt a kiállításon.
Lóri azért ment, mert érdekelte. „Tényleg? Igazán? És melyik a nagyapád? Gyerünk vissza! Látni akarom.” És valóban vissza kellett fordulni a földszintről, fel a lépcsőkön, mert tényleg látni akarta. Érdekelte őt az én ötven esztendeje halott mezőberényi nagyapám arca.
Gyöngyösön született 1936-ban. Ez nem mindegy, nem csak egy helységnév, nem csak egy adat. Ez Erdély is. Mert neki Gyöngyös és Eger és Miskolc a másik hazát is jelentette. Mert mégiscsak örmény volt, erdélyi származék, aki a hegyek közt érezte magát otthon.
Főnix-városnak nevezte, és ha beszélt róla, magasból, madárperspektívából látta, rögtön el is helyezte a tágabb hazában: „a Mátra alján, a Kárpátok északi koszorújának legdélibb nyúlványa alatt”. Büszke gyöngyösinek mondjam?
Lehetne, hisz a fölmenői sokat tettek a városért, a város meg értük, de fontosabb ennél, hogy gyerekként már ott mindent megélt. Hogy mire gondolok? Passió-előadásokra, betegségekre, háborúra, halottakra.
Vagy hogy 1944 márciusának egyik délelőttjén iskolatársával még rácsodálkoznak a szembejövők kabátján a papagájsárga csillagokra, délután pedig megtudja, hogy a rendelet szerint az édesanyjának is viselnie kellene a megkülönböztető jelet. „Le voltam forrázva. És felháborodtam. Tiltakoztam. Nem engedem! Ha felvarrod, le fogom tépni rólad! Ezt kiabáltam nyolcévesen.”
Ha az irodalomtudóstól búcsúznék, sorolni kéne élete más fontos helyszíneit: Egert, Miskolcot, Budapestet, Pécset, ahol egyetemeken tanított, tanszéket vagy éppen könyvtárat vezetett, irodalmi folyóiratot alapított és szerkesztett.
De én nem a tudóstól, hanem a baráttól búcsúzom, így hát inkább megint az örmény szálba kapaszkodom. Egyszer, amikor elújságoltam neki, hogy tizenkilenc éves koromban egy örmény lány tiszteletbeli örménnyé fogadott Erzsébetvárosban, akkor Lóri szeme felcsillant, és elmesélte, hogy az ő szamosújvári dédapja vágta le Rózsa Sándor fejét.
Ugyanis akkoriban, amikor hírhedt börtönében raboskodott a leghíresebb magyar betyár, a város tisztifőorvosa volt a dédapja. A családi legenda szerint ő operálta le a halott betyár fejét, amelyet a szamosújváriak el akartak küldeni az uralkodónak, Ferenc Józsefnek.
Nem irodalomtudósnak, hanem történésznek indult. Az ókor érdekelte a legjobban, a görögök, Róma, a nagy klasszikusok és a nagy klasszika-filológusok: Kerényi Károly, Hahn István, Borzsák István, Ritoók Zsigmond, Moravcsik Gyula.
Időnként még a hajdani latintudása roncsaival is zavarba hozott, vagy azzal, hogy megkérdezte: „Ki is uralkodott a második Claudius és Aurelianus között? Dehogynem tudod! Őt kivételesen nem kibelezték, hanem öngyilkos lett.”
Mindenkit ismert, és mindenki ismerte. Az irodalomtudós kollégákat nem mondom, mert minek. Az írókat sem mondom, az is fölösleges. De minden festő, szobrász, muzsikus, minden művészettörténész, történész és régész is ismerte őt, ő meg azokat.
És a diákjait. Az összeset. Ötven évre vissza. Legendásan szerették és szeretik, és legendákat mesélnek róla.A pécsi egyetemen tanított, amikor egyszer Kassák A ló meghal a madarak kirepülnek című művéből vizsgázott egy hallgató. A vers sokat citált utolsó sorát (s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár) a lány valahogy másként értelmezte, Lóri tapintatosan, de határozottan kiigazította: a szamovár a forradalom.
A személyes olvasat érvényességéhez öntudatosan ragaszkodó vizsgázó rátartin megkérdezte: „Honnan tudhatná ilyen biztosan a tanár úr, hogy a költő mire gondolt?” Lóri válasza: „Kassák mondta. Megkérdeztem tőle.”
Ritkán kertelt vagy tapintatoskodott, többnyire őszintén és nyersen kimondta a véleményét. Esterházyt azzal keserítette és emelte magasba, hogy egyszer, midőn valahol véletlenül összefutottak, azt mondta neki: „Te vagy a huszadik század második felének legnagyobb magyar prózaírója.”
Ha a figyelme elsiklott valami fölött, ha tévedett, majd ráeszmélt a mulasztásra, a gyerek lelkesedésével helyesbített. „Rosszul olvastam. Buta voltam, és trehány, lekötöttek a gondolataim. De rájöttem! Most már értem!”
Ha valakit nem ismert korábban, és úgy érezte, ismernie, tudnia kellett volna róla, vagy ha rájött, hogy mások elhibázott, lesújtó véleményére hagyatkozott, szinte kétségbeesett, szégyen és gyalázat, korholta magát, és valóban elkenődött, de aztán serényen igyekezett helyreütni a csorbát.
Utolsó ilyen megkésetten, lelkiismeret-furdalásosan, ámde boldogan vállalt felfedezettjei (akikről tudok): Szepesi Attila, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, Zalán Tibor, és hogy valami próza is legyen, Lászlóffy Aladár posztumusz történelmi regénye.
Fentebb elsütöttem a közhelyet: „mindenkit ismert”. Pedig nem. Akiről a legtöbbet tudott, talán többet, mint önmaga vagy a szülő édesanyja, vele soha nem találkozott. Szabó Lőrincről beszélek, akit újra felfedezett, fel- és megmentett, majd visszaadott nekünk.
Egyszer látta csak, a halála évében, 1957-ben a Kossuth Klubban. Az is érdekes, ahogyan „kapta”. Úgy mesélte, hogy Németh László zöld tekintetét Szabó Lőrinc temetésén csípte el, a tátongó sírgödör fölött. Talán ez az első „nyom”. Németh prózája ugyanis meghatározó egyetemi élménye volt.
Aztán, amikor az egyetemet befejezte, és egy miskolci iskolában tanított, az első két nagyobb tanulmányát éppen Szabó Lőrinc költészetéről és Németh Lászlóról írta. Utóbbi volt az, aki arra biztatta, hogy az éppen antiszemitának kikiáltott, elátkozott költő művét felkarolja, becsületét visszaperelje.
Hogy milyen nagy tudós volt, azt nem tudom, ahhoz nem értek, azt inkább csak sejtem. A szűk szakmának, a tudóstársaknak írt dolgozatait nem biztos, hogy maradéktalanul értem. Hogy milyen ember és milyen barát volt, azt sem tudom, de nagyon is érzem.
Ezt próbálom most megfogalmazni, és mert félek az elhasznált, kiürült szavaktól, a lehető legszikárabban. Nagylelkű volt. Tele szeretettel. Minden érdekelte, ami ember és kultúra. És megérteni akart, nem megítélni. Szomorú volt, ha valamit nem szerethetett. Szomorú és dühös. Mert szeretni és segíteni akart. Hajtotta a felfedezés gyönyörűsége. Álmodozó volt, látó és láttató. Amikor rólunk, írókról írt, akkor is magáról árult el a legtöbbet, hiszen valójában közénk tartozott, valójában maga is író volt. És olyan olvasó, amilyen nincs és nem lesz több.
Borítókép: Kabdebó Lóránt irodalomtörténész, egyetemi tanár, Szabó Lőrinc életművének kutatója 2022. január 24-én hunyt el (Fotó: Kurucz Árpád)
