A Moldvában élő magyarok eredetének, múltjának és jelenének több mint fél évszázada, mindmáig legfáradhatatlanabb kutatója s legjobb ismerője Domokos Pál Péter. 1929-ben járt először a moldvai magyar falvakban népdalgyűjtő körúton s e gyűjtőút eredményét, páratlan szépségű dalokat, balladákat 1930-ban, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Társaságának ülésén ismertette.
[…] 1981-ben Péter-Pál napján ünnepli Domokos Pál Péter nyolcvanadik születésnapját. Köszöntjük őt ez alkalommal egyik legkedvesebb adatközlőjének, a nyolcvanhat esztendős Simon Ferenc Józsefnének visszaemlékezésével.
Domokos Pál Péter 1941-ben megjelent könyvében így emlékezik találkozásukra: „Második utam alkalmával Bákóból mentem ki a megye felső szegletében fekvő Lécpedre. Éppen Anna napja volt s a faluban búcsú- és püspökjárás. Simó Anti Józsihoz szálltam, s mondhatom, hogy a búcsús tapasztalatok szomorúságát csak házigazdám szívességes, jó magyar gondolkodása valamint felesége fonográfra is fölvett dalai felejtethették.”
Simon Ferenc Józsefné pedig így idézte fel az első találkozás történetét:
Szent Anna napja vót nálunk s akkor vót a búcsú, Szent Annának búcsúja. Nagy búcsúra készültünk, még a püspök es ott vót. S akkor a gyermekem, a fijam, rakták ki a ződ ágat, az út mellett a temetőtől ki a templomig, kétfelé az út mellé, ahogy várták a püspököt.
Én otthon főztem s egyszer csak hazajött Józsim s azt mondja:
– Édesanyám, vannak itt valami pózáló emberek s kérnek szállást. Aki béereszti, hát lepózálják az életjiket, még a fiatalokot es, kinek szüksége van rá.
Mondom:
– Halgass te gyermek! Mennyi cigány jár az úton mind béfogadjuk? Mert annyi járt akkor nálunk búcsú napján, hogy az egyik jön, a másik meen.
[…]A kocsicska béborítva gyékényvei, hogy az eső ne verje őköt. Akkor ők imá kiszálltak vót a kocsiból, Domokos Pál Péter fogta a gyeplőjét a lónak, vezette. Kicsi lovacska béfogva. No, béjöttek a kapun, köszöntek, hogy hínak, megkérdezték az uramat es, engemet es, aztán mondom:
– Telepedjenek le, űjenek le!
Leültek oda a tőtésre. Mondom:
– Jöjjenek bé, s terítek asztalt. Asztalt tettem s ettek s akkor megkért engemet s az emberemet, hogy keressünk nekik valami lejányokot, hogy este énekeljenek nekik, ő másodmagával vót, egy társával. Hát, kérdi az uram, hogy mejen lejányokat kerejsünk?
De én ugy felforrtam magamban!
Miféle emberek lehetnek ezek, hogy ide lejányokat kérnek az én életembe, hogy azok énekeljenek? Hát én erőst felforrtam! Akkor azt mondotta az én emberem:
– Van itten egy leján, Kató Marika, jól tud énekelni.
Na jól van, de én magamba haragudtam, hogyhá milyen emberek ezek. Ettek ottagyon, eccer csak béjött két mozsikás. Elkezdték ottagyan húzni – látták, hogy urak –, mozsikálni a keserveseket. Én nem szerettem, hogy melyent énekeltek. Haragomba mondom nekik:
– Ne ezt énekeljétek!
– Hát melyiket?
Én elkezdtem: Nem zereg a falevele, ha a szél nem fújja, Jártál hejzám kisangyalom, az Isten is tudja…
Szép nótával! Nem úgy, mint most. Akkor bátran belényúl a zsebibe Domokos Pál Péter s kiveszen, nem tudom mennyi lejt, s odaadja nekik, a cigányoknak.
– Tessék, szaladjatok!
Elmentek a cigányok s mi ott maradtunk. Azt mondja az emberemnek:
– Józsi bácsi, ha maga megengedi s néni Ilana akar, akkor nekünk nem kellenek lejányok ide. Énekel néni Ilana nekünk.
S akkor az én uram:
– Lehet, hagyom én, hagyom!
– Maga, néni Ilana akar-e?
– Igen én! Én tudok énekelni.
Aztán szépecskén az asztalt eltakarítottuk, az ételt elraktam, elláttam a dogomat.
– Eredj László – asszondja,
– nem tom hogy hítták az ő társát – hozd bé, ami a kocsiba van!
De nem tudtam, hogy a kocsiba mi lesz. Mikor az béhozta s én megláttam, hogy micsoda szerszámokat hozott oda bé, én es, s az emberem es megejedtünk. Én addig olyant sohase láttam, sohase halltam. No
osztán szépecskén oda az asztalra én leültem oda s én kezdtem énekelni:
„Nem zereg a falevele, ha a szél nem fújja. / Jártál hejzám kisangyalom, az Isten is tudja. / Titkos a szerelem, félek az édesanyádtól, / Azt hallottam nyári babám, válunk el egymástól. / Nem válunk el babám, azt csak a falu szája mondja, / Felfogadtam Isten előtt, el sem es hagylak soha.”
Ezt énekeltem leghamarább Domokos Pál Péternek. Mikor elénekeltem, akkor tette a tűt vissza a gépbe, hogy én hallgassam meg, hogy én hogy énekelek, öt-hat éneket visszaénekelt nekem mind a gép.
– No, néni Ilana, – aszongya – maga így énekel.
[…] 1932-ben énekeltem Domokos Pál Péternek s azutántól mindig énekelek, visznek ingemet a tanárok. Voltam Marosvásárhelyre, vótam Kolozsvárra, vótam Pécsvárodra, Kapos-várra, vótam Kalocsára, vótam Kecskemétre, osztá Pestre legtöbbcör.
Énekelek, visznek a tanárok. Isten fizesse meg Domokos Pál Péternek!
(Honismeret, 1981/1. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)
Harminc éve, 1992. február 19-én hunyt el Domokos Pál Péter történész, néprajztudós, a csángóság kutatója.
Borítókép: Domokos Pál Péter magyar tanár, történész, néprajzkutató, a csángók történetének, kultúrájának kutatója. Írói álnevei Gernyeszeghy Ádám, illetve Páldeák Áron (Fotó: MTVA/Forgács Károly)
