Lándzsahegy

Az orosz–ukrán háborúra reagálva Európa egyik fele azonnal harci dobokat vert, aztán rájött, hogy ehhez meg kell szabadulnia a pacifista politikától. A másik tábor meg azt érzi, hogy háborús helyzetben idejétmúlt a semlegessége. Megkezdődött az igazodás az új világrendhez.

UKRAINE-RUSSIA-CONFLICT Fotó: ARIS MESSINIS Forrás: Europress/AFP

A második világháború óta Berlin kényelmes fekvőhelyre vackolta be magát: Németország a NATO tagja, így az amerikaiak közelről figyelhetik katonai tevékenységüket, nehogy eszükbe jusson a bűnös álmok felélesztése. Bonn, majd Berlin el is fogadta ezt a helyzetet, Európa legnagyobb gazdaságaként a NATO-országok rangsorában megelégedett a katonai erő mérlegében a sokadik hellyel. A náci rémtettek elvetésével kialakult pacifizmus virágzott, a jó német békepárti volt.

A pacifista szellem olyannyira áthatotta a németséget – „csak fegyvert ne!” –, hogy a kormányok még a minimális katonai kiadásokat is sajnálták a hadseregtől, amely szabályszerűen lerohadt. 

Harminc évvel ezelőtt, a német újraegyesítés korszakában a Bundeswehr létszáma félmillió körül volt, mára nem több kétszázezer fő­nél. 

De ha ütőképes, modern hadseregről beszélhetnénk, akkor ennyinek elégnek kellene lennie. Csak épp nem ez a helyzet a németekkel. Évekkel ezelőtt történt meg az eset: Bundeswehr-katonák kézifegyverek hiányában seprűnyéllel gyakorolták a célra tartást. De ez másban is jelentkezett: állandó alkatrészhiány a repülőgépeknél és a tankoknál, lőszerellátási gondok. A németek hosszú idő óta fittyet hánytak a NATO-szabálynak, amely előírta, hogy évente a nemzeti össztermék két százalékával kell fejleszteni a hadsereget. A társadalmi megbecsülés skáláján a katonai hivatás zuhanórepülésben volt. Az orosz–ukrán háború kitörésének másnapján a következőket mondta Annegret Kramp-Karrenbauer kereszténydemokrata vezető: „Történelmi méretekben megbuktunk.” Azért ezek kemény szavak, főleg olyan politikustól, aki maga is volt német védelmi miniszter, ezt a tárcát a jelenlegi brüsszeli bizottság elnökétől, Ursula von der Leyentől örökölte.

Az orosz invázió arculcsapásként érte Berlint, ahogy a többi európai országot is. Át kellett értékelni Kelet-politikájukat, a híres Ostpolitikot. Túl sokáig voltak elnézők Putyinnal szemben, de ehhez kellett volna némi katonai erő, amely a tárgyalásokon tartást ad, nem kellett volna elfogadni a gázszállítások miatti kiszolgáltatott helyzetet. 

A Kreml észlelte, hogy Berlin fogatlan oroszlán. Miközben a szociáldemokrata-zöld-liberális koalícióra vár az, hogy száznyolcvan fokkal elfordítsák politikai vitorláikat. A pacifista erők élharcosai voltak a szocdemek, a zöldekről nem beszélve, ők és szüleik szolgáltak a békeharc lándzsahegyéül. Most meg kiállt külügyminiszterük, a zöld Annalena Baerbock, és olyan „őszinte” beszédet mondott el az ENSZ előtt, amilyet német politikus eddig soha nem mert. Gyakorlatilag ezzel tette le a német kormány felismeréspolitikájának alapját: nem lehet semlegesnek maradni, ha háború zajlik, nem fogadják el az oroszok hazugságait, félrevezető magyarázatait, felfüggesztik az Északi Áramlat 2 gázvezeték engedélyezési folyamatát, és fegyvert küldenek Ukrajnának. Ez aztán a pálfordulás!

Valóban új korszak kezdődik a német diplomáciában, a gazdaságban és a katonapolitikában. Olaf Scholz kancellár bejelentése szerint százmilliárd eurót fordítanak a Bundeswehr modernizációjára, amelyet a német hadiipar meg tud valósítani, hiszen korszerű haditechnológiával rendelkezik. 

A kancellár által bejelentett összeg valóban hatalmas, csak az a kérdés, hogy ezt azonnal vagy évtizedekre elosztva költhetik a modernizációra. Scholz azt is megígérte, hogy ezentúl komolyan veszik a kétszázalékos NATO-szabályt, természetesen nem elkapkodva, valamikor a 2030-as években el is érik ezt a szintet. Azonban a múlt heti uniós csúcson amellett is kiállt, hogy Németország számára elképzelhetetlen az orosz gázimport leállítása.

A fokozottabb német fegyverkezés hírére azonnal megrezdült Lengyelország. A Németország és Oroszország/Szovjetunió közé szorult állam több mint nyolcvan évvel a második világháború kirobbanása után még mindig gyanakvással néz szomszédaira. Ha ez a modernizálás „mérsékelt és észszerű” lesz, akkor Varsónak nincs ellenvetése. Maga is azt akarja, hogy területén tartósan amerikai katonák állomásozzanak, így garantálják az ország biztonságát. A Patriot rakétavédelmi rendszer első elemei már megérkeztek Lengyelországba, és hamarosan jönnek a Varsónak szánt M1 Abrams harckocsik is. A német kancellár kijelentette, hogy országának hadereje – ha arra szükség lesz – „a NATO területének minden egyes négyzetcentiméteréért harcolni fog”.

De mi lesz az eddig katonai semlegességet hangsúlyozó államokkal, mint amilyen Svéd-, Ír-, Finnország, Ausztria vagy Málta? 

A NATO-n kívüli európai országokban az orosz fellépés hatására politikai körökben eluralkodott a pánik. Finnország esetében ez jogos, hiszen közös határa Oroszországgal több mint 1300 kilométer hosszú. A finnek a második világháború első telén, 1939-40-ben sikeresen ellenálltak a szovjeteknek, de ma a helyzet más. A finnek több mint fele úgy véli, hogy lejárt lemez nem csatlakozni egyetlen katonai tömbhöz sem. A svédek óvatosabbak: a napokban mért közvélemény-kutatási adatok szerint a NATO-tagságot a lakosság 41 százaléka támogatja, míg 35 százalék határozottan ellenzi. Moszkva mindenesetre már előre jelezte, hogyha a két ország csatlakozna a nyugati katonai tömbhöz, az „komoly politikai és katonai következményekkel járna”.

De ez a jövő zenéje. Most mindkét ország az orosz inváziótól megrökönyödve rájött arra, hogy nem kellően fejlesztették hadseregüket. És a semlegességgel is baj volt – állapította meg több sajtójelentés. Oscar Jonsson történész szerint a svéd királyság oly módon tudott kimaradni a második világháborúból, hogy előbb a németek követeléseit, majd a szövetségesek elvárásait elégítette ki. Végül is ezt lehet semlegességnek nevezni. De nem kell ennyire visszatekinteni – állapította meg a Dagens Nyheter napilap, amely ironizálva megjegyezte: a svéd állam fegyverszállításainál jelezte, hogy nem támogatja a megtámadott demokráciákat. A hadban álló felek számára korábban tilos volt bármiféle fegyverszállítás. Ez a szigorú eljárás azonban az utóbbi években felpuhult, és különleges parlamenti engedéllyel van lehetőség fegyvereladásra. Így kerülhetett Ukrajna az elutasítottak, míg Szaúd-­Arábia a támogatottak közé, számos homályos ügyről nem is beszélve.

Ausztriában is NATO-csatlakozási fellángolásokat váltott ki az orosz támadás. Bár Bécs rendkívül jó helyzetben van, ugyanis NATO-országok ölelésében fekszik. A szovjetekkel kötött 1955-ös megegyezés, amelynek következtében az oroszok kivonultak Ausztriából, rögzíti azt, hogy Bécs soha nem csatlakozik katonai tömbhöz. Ezt az alkotmány is előírja. Azóta a semlegesség az osztrák politika központi eleme. Így a NATO-nak sem tagja Ausztria. Nem elavult-e ez a gondolkodás? – vetik fel most a nyugati szövetség melletti elkötelezettséget követelők. Politikailag nehezen képzelhető el, hogy a közeljövőben Bécs feladja semleges álláspontját.

Írországban is hullámokat vetett Ukrajna megtámadása. 49 százalék kiáll az ország semleges politikája mellett, de 44 százalék jobbnak látná, ha országa belépne a NATO-ba. 

Sőt a megkérdezettek harmada szükségesnek tartaná azt, ha a nyugati szövetség fellépne az ukránok mellett. Az ötmilliós országban tízezer főt számlál a hadsereg, az írek is jól tudják, hogy ez nem jelentős tényező. Micheál Martin kormányfő határozottan kizárta a NATO-csatlakozás kérdését, viszont el tud képzelni olyan helyzetet, amikor meg kell vitatni a semlegesség problémakörét. „Senki sem tud semleges maradni, amikor azt látja, hogy miket művelnek az oroszok Ukrajnában” – szögezte le a miniszterelnök.

Vajon az oroszoktól elszenvedett nagy pofon után megkezdődik-e az európai haderő kiépítése, vagy majd az ukrán háború végeztével ez a felbuzdulás is lekerül a napirendről? Most minden tagállam fogadkozik, hogy kész a közös hadseregért anyagi és politikai áldozatot hozni. Ki venné komolyan azt a tákolmányt, amely Európai Birodalomnak hívja magát, és nem tud kiállítani egyetlen hadosztályt sem? Ez a kérdés a pénzről szól, a saját haderő jelentősebb fejlesztéséről, csapatok felajánlásáról, amelyeket majd egységes parancsnokság irányít. De jól tudjuk, vannak még az alapítók között is fukar országok, amelyeknek nem jelent sokat a kölcsönös biztonság. Az elsők között fogják minden meglévő eszközzel akadályozni az európai hadsereg megteremtését. De mennyi időbe telne a létrejötte, ha mind a 27 ország teljes szívéből akarná ezt a haderőt? Öt, tíz év vagy esetleg két évtized? Hosszú idő és rengeteg kiadás. 

Megéri ez nekünk, amikor ott a NATO hasonló feladatokkal? – így az akadékoskodók. – Hogy ebben a szervezetben Amerika viszi a prímet? Eddig is jó volt, és ezután is jó lesz ez nekünk.

Borítókép: Az oroszok által lőtt Irpinből menekülő férfi és gyerek. Tehetetlenségből cselekvés (Fotó: Europress/AFP)