A magyar kultúra önkéntes követeként, festőecsettel járta be a világot a legendás Sass Brunner Erzsébet és leánya, Brunner Erzsébet. A „két Böske” India iránti olthatatlan vágya Szicíliából, az első világháborút követő európai kilátástalanságból álombeli látomással vezérelte őket a távoli szubkontinensre, ahol új ihletet kaptak művészi munkájukhoz.
Nyelvtudás, pénz és kapcsolatok nélkül, koldusszegényen kezdtek új életet teljesen idegen környezetben. S az Indiában töltött hét évtized után gazdag életművet hagytak ránk.
Páratlan életművüket mindenütt számontartják a buddhista világban. Az indiai évek és a világjárás emlékeit, dokumentumokat, leveleket, feljegyzéseket és archív fotókat felhasználó életrajzi monográfia évtizedes kutatómunka gyümölcse.
A szerző, Lázár Imre 1987-ben diplomataként ismerte meg Brunner Erzsébetet. Találkozásaik, beszélgetéseik nyomán született meg ez a gazdagon illusztrált, lebilincselő stílusban megírt könyv.
Brunner Erzsébet Rabindranáth Tagore meghívására 1930-ban édesanyjával érkezett meg a bengáliai Sántiniketánba, ahol rajzceruzával és festőecsettel tettek hitet az indiai emberek iránti rokonszenvükről. Megismerték a függetlenségi mozgalom több jeles egyéniségét, Mahátma Gandhit, Dzsaváharlál Nehrut, Indira Gandhit, akikhez életre szóló barátság fűzte őket. „Engem már sokan lefestettek. Miért akar engem lefesteni?” – kérdezte tőle Gandhi.
„– A lelkét szeretném megörökíteni” – felelte Erzsébet, akinek Gandhi- és Nehru-portréi India-szerte nagy sikert arattak, s buzdítást jelentettek az India szabadságáért küzdők millióinak.
Anya és lánya bejárták a szubkontinens minden vidékét a Himalájától Rámesvaramig. Elzarándokoltak a kasmíri Amarnath-barlanghoz, felkeresték Dardzsilingben Kőrösi Csoma Sándor sírját, mert úgy érezték, hogy „rokon lelkek” viszontagságos ázsiai vándorlásaik közepette. Különös figyelmet szenteltek a buddhista zarándokhelyeknek.
Nepál, Ceylon, Burma, majd Japán és Thaiföld tájait és műemlékeit örökítették meg. Japánban illusztrációkat készítettek a japán nyelven megjelent Petőfi-verseskötethez. Túléltek skorpiómarást, maláriát, kolerajárványt, szélvihart, combnyaktörést, monszunesők áradatait, tűzvészt és hindu–mohamedán zavargásokat, Nainitalban világháborús internálótábort.
Utazni, látni, megismerni, ábrázolni – ez volt vezérfonala életüknek. Szorgalmuk, tehetségük, leleményességük révén lettek híresek és sikeresek, akik megtalálták a hangot a dúsgazdag barodai maharadzsával és a szegény tamil földművessel, a tibeti buddhista szerzetessel és a hindu szent emberrel, a szádhuval egyaránt. Páratlan kapcsolatteremtő képességük az USA-ban és Londonban is kamatozott. A Brunner-festmények számos neves galériában keltették fel az érdeklődést India iránt.
Brunner Erzsébet 1956-ban sajtónyilatkozataiban, interjúiban állást foglalt a magyar forradalom mellett. A népfelkelésben a magyarok szabadságtörekvéseit látta, s ezt személyesen mondta el Nehrunak, India miniszterelnökének, akinek családjában magyar nő is volt unokaöccse felesége, Fory Nehru személyében. Ezekért a nyilatkozatokért Brunner Erzsébet Magyarországon sokáig nemkívánatos személynek számított. A közöny és az elutasítás jegét Indira Gandhi 1972-es budapesti látogatása törte meg. Az indiai miniszterelnök Brunner-képeket hozott ajándékba a Magyar Nemzeti Galériának.
Brunner Erzsébetet szülővárosa, Nagykanizsa – ötven év távollét után – 1988-ban szívesen fogadta. Számos rangos állami kitüntetés és kiállítás jelezte: művei lassan-lassan, de részeivé váltak a magyar kultúrának. Az indiai és nemzetközi elismertség hozta meg a hazai sikert.
Nagy szerencse, hogy alkotásainak jelentős része Kapila Vatszjajan, Annemieke Sharma, Bethlenfalvy Géza és Lázár Imre kitartó, állhatatos munkájának köszönhetően Magyarországra kerülhetett. A Brunner-képek Nagykanizsán a Thury György Múzeum féltett kincsei közé tartoznak.
A Szerelmem, India című kötet több mint páratlan, eseménydús életút megörökítése és felelevenítése. A kötet életrajzi, napra pontos kronológiája példaértékű. Lázár Imre olyan részletes és alapos munkával tárta fel az izgalmas életút olykor kalandregénybe illő, beazonosítható eseményeit, amely szinte egyedülálló.
A kötet meggyőző tanúbizonyság arra, hogy a „két Böske” haláláig ragaszkodott magyarságához, hazájához, a Balaton-felvidékhez, Gyenesdiáshoz, Tihanyhoz, Sümeghez – amiről festményeik tanúskodnak –, valamint anyanyelvéhez. Brunner Erzsébet a szülőföldjét, családját, rokonságát a távoli Indiában is mindig szeretettel emlegette.
Életem emlékezetes élménye, hogy megadatott számomra is néhány beszélgetés a művésznővel, akinek ízületi gyulladása miatt már a toll is kiesett a kezéből, de a „lelkével” még festett… Első személyes találkozásunkkor Újdelhiben, a festői Rabindranagar negyedben található otthonában 1987-ben Erzsi néniként szólítottam meg.
Mosolyogva, hibátlan magyarsággal kiigazított: „Mondja csak azt, hogy Erzsike, néni nélkül, mert én a lelkemben ma is egy fiatal csitri vagyok.” Örökifjúként őrizte szívében régi szerelmeit, magyarországi emlékeit, amelyeket szívesen elevenített fel kutyái, macskái, madárkái és vékony láncra kötött, rakoncátlanul ugrándozó kis majma körében.
Nepáli segítője, Bahadur paradicsommal és fahéjas maszala teával kínált. Csak Erzsike jelenlétében merte megmutatni a művésznő nagy gondossággal, bádogládákban féltve őrzött, monszunesőket túlélő festményeit.
A rovarok, az egerek, a patkányok is nagy számban fordultak elő a házban, mert tudták, Erzsike minden élőlényt tisztel, és nem bántja őket. Ezért kellett a gyönyörű képeket bádogládákban őrizni, hogy az állatok ne férjenek hozzá.
Lázár Imre könyve sokrétűen bemutatja, hogy a csodálatos Brunner-életmű nemcsak a magyar, hanem az egyetemes kultúra fontos és megkerülhetetlen részévé vált. S ha Indiában és Japánban ma is nagyra értékelik, mi sem feledkezhetünk meg róla.
Kubassek János a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója
Borítókép: A Sass Brunner-hagyaték Indiából hazaérkezett utolsó elemeinek kicsomagolása Nagykanizsán, 2013 (Fotó: MTI/Varga György)
