– A Magyar Nemzeti Múzeum Közösségi Régészeti Programja 2017-ben kezdődött meg. Mit hozott ez a fél évtized?
– A program valóban öt éve indult, de a lelkes amatőrökkel több évtizedes a kapcsolatunk. A több mint kétszáz aktív tagunknak olyan leleteket köszönhetünk, amelyek nélkülük sosem kerültek volna elő, így a múzeum gyűjteményét sem gazdagítanák. A magyar kultúra egészének fontos, amit ők tesznek. Tavaly ősszel például Kisbárkányban Árpád-kori temetőt tártunk fel. Az ott lévők kezükbe foghatták azokat az ékszereket, amelyekhez közel ezer éve senki sem nyúlt. Ez az élmény a részvevőket közelebb hozza múltunk megismeréséhez. Nemcsak látogatóként ismerkednek a tárgyakkal, hanem maguk is találnak olyan tárgyakat, amelyek később a vitrinekbe kerülnek. Nekünk azért fontos a partnerség, mert nekik köszönhetően jóval nagyobb területet tudunk bejárni, hiszen nem ketten megyünk, hanem mondjuk húszan-harmincan kutatjuk a terepet.
– Mi az önkéntesség lényege?
– Elsősorban közös terepbejárásokat szervezünk, ahol mindig jelen van régész. Sokkal jobban kedveljük ezt, mint azt a megoldást, amikor valaki magányosan keresi a régi emlékeket. A közösségi régészet egészen másról szól. Elsősorban a közösségről.
– A magányos keresést azért említettem, mert ha valaki valamit kiemel a földből, ahol az évezredekig pihent, a lelőhelyet teszi tönkre.
– A kiszántott pénzérme kiemelése nem olyan nagy gond – ha lejegyzik a megtalálási hely koordinátáit –, hiszen ott nem beszélhetünk eredeti környezetről. Ugyanakkor érintetlen területről kiemelni valamit, majd a ritka lelet láttán örvendő régésznek azt mondani, hogy valahol ott találtam, valóban nem szerencsés. Ez információvesztés a szakma számára. Jobb otthagyni és szakembert hívni. Az esztergomi úgynevezett Kolozson-túli dűlőnél talált leletek szóródása például nagyon szépen kirajzolta azt az egykori tavat, amelynek a partján volt a várost a töröktől megszabadító keresztény sereg tábora. Ha begyűjtik a leleteket, elvész ez az információ. A hun kori áldozati leletek tárgyainál sem mindegy, hol, hogyan és miért lehettek elrejtve a tárgyak. Ha két marékban kapom a leleteket, ezekre a kérdésekre nincs válasz. A diósjenői hun kori leletet – karperec, nyakperec, nyaklánc és egyebek – illegális fémkeresős találta, erről nem értesítette a múzeumot. A feketepiacon próbálta eladni a tárgyakat, lebukott, rendőrségi ügy lett belőle. Miért érdekes ez a 2008-as történet? Mert ez – a hun kori áldozati leletekkel ellentétben – női ékszereket tartalmazott. Több kérdést vet fel, mint amennyire válaszolni lehet.
– Hogyan választják ki a bejárásra kiszemelt területet?
– Önkénteseink jó része kiválóan ismeri szűkebb lakóhelyét. Van, hogy ők javasolnak, de általában a hozzánk befutó jelzések alapján keressük fel a helyeket. Legutóbb az M100-as autóút nyomvonalának előzetes feltárását velük jártuk végig.
– Mit tart a közelmúlt legérdekesebb közösségi találatának?
– Bronzkori lelőhelyet akartunk megnézni a Gerecse peremén, de nem jutottunk el oda. Az erdőbe érve bekapcsoltuk a fémkeresőket – az egyik fa mellett az 1920-as évekből származó amerikai zsebórát találtunk. Összeszedjük az ilyeneket, mint ahogy nem hagytuk ott a szovjet lövészárokban talált ezüst női karórát – amely a második világháborús zabrálás ékes bizonyítéka volt. Úgy gondoltuk, hogy jobban megnézzük, hátha más is előkerül. Szerencsénk volt. Hun kori arany függesztőkarikát találtunk, amelynek értelemszerűen nem volt köze a zsebórához. Az aranylelet miatt alaposabban szétnéztünk. Aranyveret, majd az aranyozott pikkelymintás lemez láttán tudtuk, kivételes a helyszín. A keresést leállítottam, és szóltam a kollégáknak, hogy fel kell tárni a területet.
– Győzik a versenyfutást az illegális kincskeresőkkel?
– Szeretném azt mondani, hogy mi állunk nyerésre, de ez nem igaz. Az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy ezek az emberek nappal is megjelennek – korábban csak sötétedés után merészkedtek elő fémkeresőikkel. Sokáig csak a nyomaikat láttuk, az utóbbi időben többször a terepen is találkoztunk velük. Biztató, hogy amikor meglátnak bennünket, még elszaladnak. Sokszor azonban megelőznek. Látjuk a rablóárkot, a túrásnyomokat. Állandó a versenyfutás, de attól tartok, a leletek töredéke kerül múzeumba.
– Ha a lehetségesnél nagyobb sikerdíjat kapna a megtaláló, javulna a helyzet?
– Alapvetően a szemléletváltás segítene. Ha valaki rábukkan egy fazék aranyra, ne az jusson az eszébe, hogy az az övé, hanem az, hogy be kell szolgáltatnia az államnak. Amiért sikerdíj jár. Szakmában jól ismert az 1995-ben Komáromban gázcsőfektetés közben előkerült éremkincs. A munkások negyvenezer forintért adták el a félezer darabból álló római pénzleletet, amelyben legalább ötven olyan érme volt, mely egyenként ötvenezer forintot ért akkor. Ha beszolgáltatják, sokkal-sokkal több pénzt kaptak volna az államtól a kincsért.
Borítókép: Vida István (Fotó: Bach Máté)
