– A Magyar Nemzeti Múzeum Közösségi Régészeti Programja 2017-ben kezdődött meg. Mit hozott ez a fél évtized?
– A program valóban öt éve indult, de a lelkes amatőrökkel több évtizedes a kapcsolatunk. A több mint kétszáz aktív tagunknak olyan leleteket köszönhetünk, amelyek nélkülük sosem kerültek volna elő, így a múzeum gyűjteményét sem gazdagítanák. A magyar kultúra egészének fontos, amit ők tesznek. Tavaly ősszel például Kisbárkányban Árpád-kori temetőt tártunk fel. Az ott lévők kezükbe foghatták azokat az ékszereket, amelyekhez közel ezer éve senki sem nyúlt. Ez az élmény a részvevőket közelebb hozza múltunk megismeréséhez. Nemcsak látogatóként ismerkednek a tárgyakkal, hanem maguk is találnak olyan tárgyakat, amelyek később a vitrinekbe kerülnek. Nekünk azért fontos a partnerség, mert nekik köszönhetően jóval nagyobb területet tudunk bejárni, hiszen nem ketten megyünk, hanem mondjuk húszan-harmincan kutatjuk a terepet.
– Mi az önkéntesség lényege?
– Elsősorban közös terepbejárásokat szervezünk, ahol mindig jelen van régész. Sokkal jobban kedveljük ezt, mint azt a megoldást, amikor valaki magányosan keresi a régi emlékeket. A közösségi régészet egészen másról szól. Elsősorban a közösségről.
– A magányos keresést azért említettem, mert ha valaki valamit kiemel a földből, ahol az évezredekig pihent, a lelőhelyet teszi tönkre.
– A kiszántott pénzérme kiemelése nem olyan nagy gond – ha lejegyzik a megtalálási hely koordinátáit –, hiszen ott nem beszélhetünk eredeti környezetről. Ugyanakkor érintetlen területről kiemelni valamit, majd a ritka lelet láttán örvendő régésznek azt mondani, hogy valahol ott találtam, valóban nem szerencsés. Ez információvesztés a szakma számára. Jobb otthagyni és szakembert hívni. Az esztergomi úgynevezett Kolozson-túli dűlőnél talált leletek szóródása például nagyon szépen kirajzolta azt az egykori tavat, amelynek a partján volt a várost a töröktől megszabadító keresztény sereg tábora. Ha begyűjtik a leleteket, elvész ez az információ. A hun kori áldozati leletek tárgyainál sem mindegy, hol, hogyan és miért lehettek elrejtve a tárgyak. Ha két marékban kapom a leleteket, ezekre a kérdésekre nincs válasz. A diósjenői hun kori leletet – karperec, nyakperec, nyaklánc és egyebek – illegális fémkeresős találta, erről nem értesítette a múzeumot. A feketepiacon próbálta eladni a tárgyakat, lebukott, rendőrségi ügy lett belőle. Miért érdekes ez a 2008-as történet? Mert ez – a hun kori áldozati leletekkel ellentétben – női ékszereket tartalmazott. Több kérdést vet fel, mint amennyire válaszolni lehet.