Elmancsolt kéz

Az első magyar festő, aki meg is tudott élni művészetéből. Aukciók állandó szereplője, ­ismertsége, műveinek anyagi értéke egyre nő. Szvoboda Dománszky Gabriella művészettörténész az eredeti Barabás-képek mellett a hamisítványokat is lajstromozza a készülő életmű-katalógusban.

20220503 Budapest Dománszky Gabriella művészettörténész Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

Éppen iktári Bethlen Katával vagyok elfoglalva – nyitja meg az Excel-táblázatot Szvoboda Dománszky Gabriella nagytétényi háza dolgozószobájában. – Elég sok kép készült róla, több el is tűnt sajnos nyomtalanul, de itt az egyik, hátoldalán a férj keze írásával: „1839-ben, nyárban festette Barabás. Kitűnő, jól talált képe kedves feleségemnek, iktári gróf Bethlen Katának. Ekkor kértem meg, s lefestettük magunkat. Gróf Bánfi Miklós”. A további adatok a kép mellett láthatók – húzza jobbra a kurzort a művészettörténész –, a festmény anyaga papír, technikája akvarell, a portré hátán a férj saját kezű felirata: „Barabás Miklós vázolá 1839-ben…” A mű egykori helye az erdélyi Bonchidán, a Bánffy-kastély biliárdszobájában volt. És tényleg, a férj ugyancsak megfestette magát, meg is van a képe!

Barabás Miklós készülő életmű-katalógusának feldolgozásában a Nemzeti Portrétár munkatársai is segítik a művészettörténészt, aki jelenleg mintegy 4500 művet tart számon. De ez is magyarázatra szorul: a festő önéletrajzának jegyzékében 2473 alkotás szerepel, igaz, Barabás csak 1830-tól kezdte feljegyezni munkáit.

A család által a XX. század elején gondosan összegyűjtött további művek sorával a teljes jegyzék 3146 művet számlál. A kutatás a mai napig sem zárult le, Dománszky Gabriella több Barabás-festményt is azonosított az elmúlt évtizedekben. Betűszedő nyomdászként kezdett érdeklődni az életmű iránt, de annak már hatvan éve.

– Meghatározó élményem volt nyolc-kilenc éves koromból a családi Révai Nagy Lexikon. Órákig nézegettem benne az ókori istenek ábrázolásait, és olvasgattam történetüket megérezve, hogy van valami más is a világon, mint amit addig megtapasztaltam. A Képzőművészeti Főiskolára készültem, de felvételi előtt jelentkeztem nyomdász szakmunkásnak is, mert munkásként nagyobb eséllyel lehetett az ötvenes-hatvanas években tovább tanulni – emlékeztet. – A nyomdában ólommal dolgoztunk, nagyjából ugyanazzal az eljárással, amellyel egykor Gutenberg, vagyis a Nyomdaipari Tanulóintézetben ötszáz éves hagyományt vittünk tovább. Később mint könyvkiadói szerkesztő nagy hasznát láttam ennek a tudásnak. A festés megmaradt hobbinak.

Megcsippentett vessző

Dománszky Gabriella festő, művészettörténész az 1970-es években a Gondolat Kiadó képszerkesztőjeként dolgozott, majd a Képzőművészeti Kiadó művészeti vezetőjeként 1995-ig. A Budapesti Történeti Múzeum Tanulmányok Budapest múltjából című periodikájának szerkesztését nyolcvanadik életévét betöltve, idén adta át – 27 év után. Belvárosi, de egy hörghurut után azt mondta neki az orvos, ha élni akar, sürgősen hagyja el a városközpontot. Ekkor költözött ki családjával Nagytéténybe, kertes házba. A dolgozószobában a számítógép mellől is kilátni a virágzó fákra, a kertben óriási mandulafa áll, legalább százéves. A kanyargó ösvény szélén lángvörös, élénkpiros tulipánok.

– Annyit mondhatok, ha a szignóban nincs ott a pont, akkor joggal feltételezem, hogy a kép hamis. Nagyon ritka, hogy Barabás elhagyta a neve mögül a pontot – magyarázza. – Olasz gyűjtő kért fel szakértőnek, hogy vizsgáljam meg a Vásárra induló román család című életképét. Kimentem hozzá Rapallóba, hogy megnézzem. Első látásra feltűnő, hogy nem tavaszi, inkább késő nyári a táj dús növényzettel. De a legény hosszú, hajlékony, rügyező vesszőt nyújt a kis hegyi lovon ülő fiatalasszonynak, aki a vessző végét az ujjával megcsippenti. A festő szerette képein a rejtett, titkos utalásokat, és nyilvánvaló, hogy ez a jelenet is szimbolikus jelentést hordoz. A Magyar Nemzeti Galériában látható művet Barabás többször is megfestette, és ez a motívum segít eldönteni, hogy eredeti-e a kép, mert a hamisítványok vesszőjéről hiányzik a rügy. Az olasz gyűjtő képén sem volt ott. Természetesen ez csak egyetlen apró elem az egész megjelenésében, mégis segít a döntésben. Meg is mondtam a tulajdonosnak, hogy a festmény valószínűleg nem Barabásé.

Egy életmű titkai

A művészettörténész a szimbolikus jelentésű munkák közül megemlíti a két évvel korábbi, Szalagfű (Enyelgés) című festményt is, amely polgári életkép, a bontakozó nemzeti művészet míves technikájú alkotása. Mindazonáltal elsősorban szerelmes jelenet, mert a hölgy kezében a szalagfű, más néven zöldike hajtása a XIX. században divatos virágnyelven azt jelentette: „Adj egy csókot, édes angyalom!” Szvoboda Dománszky­ Gabriella feleleveníti, hogy Jánó Mihály művészettörténész kollégája a szerelmes ifjú arcberendezésében, vonásaiban ráismer az ugyanebben az évben – szintén 1841-ben – festett Önarcképre, és sejtését a Széljegyzetek Barabás Miklós önéletrajzához című írásában kérdés formájában meg is fogalmazza: vajon a festő maga lenne a flörtölő városi ifjú?

Már életében a nemzet festőjeként tisztelte őt a művészetpártoló közönség. A nemzetté válás sodrában Barabás Miklós feladatának tekintette a hazai művészet serkentését, a reformkor szinte minden jelentős alakját megfestette – többek között gróf Széchenyi Istvánt, Wesselényi Miklóst, Vörösmarty Mihályt, Petőfi Sándort vagy Arany Jánost. Gyakorlatilag általa ismerjük a XIX. század közszereplőinek arcvonásait. Több ezer festményt, ezen belül majdnem ezer litográfiát – kőnyomatot – készített, valamint egyetlen szobrot, amelyet Batthyány Lajosról mintázott. A szakmai közvélekedés szerint műveinek száma mintegy ötezerre rúg. A hatalmas életmű még számos titkot rejt, és új felismerések is születhetnek.

– Ma már nem tekintünk lesajnálóan a biedermeier művészet alkotásaira, és nagyon megbecsüljük polgári értékeit, az akkori élet realisztikus ábrázolását. Az elmúlt három évben végigbogarásztam minden egyes tételt a Jegyzőkönyvben – meséli a katalógus kutatója –, és amikor elérkeztem Kossuth Lajoshoz, rádöbbentem Kossuth legsikerültebb ábrázolásának titkára. Pedig nem tettem mást, csak egymás alá helyeztem a róla készült változatokat, és egy csapásra világossá vált, hogy Barabás a Kossuth-dagerrotípiáról készítette a közismert litográfiát, csak a rajzot kissé heroizálta. Akár esztétikai példa is lehetne a valóság és a művészi rajz közötti alkotás.

A loknis hajú nő

A katalógus egyes sorai üresek, több helyen nincs kép, csak a cím szerepel, amely megerősíti, hogy rengeteg Barabás-mű hányódik még, és nem egy közülük talán végleg elveszett. A hamisítványnak vélt darabokat már egy ideje külön katalógusba gyűjti a szerző. Szinte egyforma női portrékat tesz elém.
– Melyik az eredeti? – kérdezi, majd elbizonytalanodásomat látva feloldja kételyemet: – Tudtam, hogy ismerem ezt a nőt – mutat a hamisítványra –, mert nagyon emlékeztet Brunszvik Júlia portréjára. Lehet másolni a pózt, a ruhát, de látja, hogy Barabásnál átlátszik a fátyol? A szék is csak dekoráció, nem szervesül a karfa. Úgyhogy a kép tulajdonosának nem tudtam jó hírrel szolgálni. Mutatok mást: ezzel a loknis hajú nővel a jellegzetes, raffolt, piros bársonyruhájában találkoztam már több példányban és részletekben is! Gyakori eljárás, amikor három képből a hamisító összerak egy negyediket, de még ha pontosan másol is, ugyanazt az arcot, azt a finomságot és a kéz szépségét nem tudja utánozni. Ez is milyen esendő itt! Látván látszik, milyen darabos, egyenetlen, hamis. Ennek meg rettentően rossz a keze, el van mancsolva! Az 1917. esztendőtől kezdve figyelem az aukciókat, és van olyan hamisítvány, amely megjelent 1918-ban, aztán 1932-ben, 47-ben, 65-ben is, és mind a mai napig jelen van a piacon…

Barabás Miklóst az első olyan magyar festőként tartják számon, aki meg is tudott élni a művészetéből. A közszereplőkön túl sok megrendelést kapott magánszemélyektől, nemesi és polgári családoktól. Ma az aukciók állandó szereplője, képeinek értéke egyre nő. Portréi jelenleg is megtalálhatók az online piactéren két-három millió forintért meghirdetve. Miután egy-egy képének alanya évtizedek óta ismeretlen személyként forog a műkereskedelemben, nagy öröm, ha sikerül az azonosítás. Ezt történt Győri László portréjával, amelynek vázlata magángyűjtőtől került elő nemrégiben. Így lett a Férfiarckép díszmagyarban, 1859 kép szereplőjének végre neve.

Borítókép: Szvoboda Dománszky Gabriella (Fotó: Mirkó István)