A kultúratudomány vezető irányzatai, mint a posztmodernizmus, posztstrukturalizmus és dekonstrukcionalizmus az eddig érinthetetlennek hitt szerzők oktatását is elérte. A Stirlingi Egyetem áprilisban bejelentette, hogy a brit irodalom egyik legnagyobb alakját, Jane Austent kiveszik az oktatott curriculumból, hogy helyet adjanak a dekolonizációs értékeknek.
A döntés azért is furcsa, mert Austen nemcsak az egyik legbefolyásosabb, műfajteremtő brit író, de az egyik legsikeresebb exportcikk is. 1811-ben az akkor harmincöt éves írónő nem merte saját neve alatt megjelentetni első regényét. Az Értelem és érzelemből mindössze ötszáz példány fogyott, míg ma ez a második legsikeresebb Austen-regény. Az összesen hat teljes műből, néhány töredékből és magánlevelezésből álló életművet azóta színházi, musical- és filmes feldolgozások keltik életre. Számos kutató próbált már választ találni Austen sikerére.
Gunyoros stílusa, a tűpontos karakterábrázolás, szatirikus hangneme, amellyel hétköznapi eseményekről és családi kapcsolatokról írt, ahelyett, hogy a kor nagy történelmi eseményeit elemezte volna, mind szerepet játszik. Megfelel továbbá a mai elvárásoknak modern feminizmusa is, amellyel meg kívánta mutatni, hősnői többek házassági portékánál. Bár maga sosem ment férjhez, megígérte olvasóinak, hogy mindig megadja szereplőinek a boldog befejezést. „A szereplőim némi nehézség után mindig megkapják, amit érdemelnek” – írja egyik levelében. A pozitív lezárás viszonylag ritka az irodalomban, így nem csoda, hogy a XXI. század fiataljai könnyebben nyúlnak Austen-regényhez, mint Thomas Hardyhoz vagy Thackeray-hez. Ráadásul Austentól olyan írók tanultak, mint James Joyce, Virginia Woolf és D. H. Lawrence, mivel elsőként alkalmazott olyan beszédtechnikát, amelyben nehéz megkülönböztetni a narrátor és a szereplő megszólalásait.
Az írónő tehát fontos szerepet foglal el a brit irodalomtörténetben. Az egyre kevesebbet olvasó fiatalság olyannyira rajong érte, hogy óriási Twitter-kampányt indítottak, miután az Austen utolsó, befejezetlen regényéből készült sorozatot a brit ITV elkaszálta. A kampánynak köszönhetően jelenleg fut Amerikában a Sanditon második évada. A Twitter-kampány nyomán a készítők meg tudták győzni az amerikai PBS Masterpiece csatornát nem is egy, hanem rögtön két évad elkészítéséről. (Az eredeti producer, az ITV csak töredékét állja az új költségeknek, azt is a BBC-vel közös streamingplatform, a BritBox neve alatt.)
Azonban úgy tűnik, sem a siker, sem az irodalmi megfontolások nem izgatják a Stirlingi Egyetem vezetőségét. Gerry McCormac vezető professzor szerint a Black Lives Matter ráirányította a figyelmet arra, hogy „szükség van az antirasszizmus hangsúlyozására a felsőoktatásban”. Ennek megfelelően a következő félévtől a Stirlingi Egyetem különféle írókat emel be a tanított szerzők közé, akik megjelenítik a „faji sokszínűséget, a kritikai fajelméletet, a gender- és szexualitáshoz kapcsolódó elméleteket”. Az első ilyen szerző a 2019-ben elhunyt Nobel-díjas Toni Morrison lesz, akinek regényei epikus témákról és afrikai-amerikaiak életének hiteles leírásairól híresek. Morrison tanítása az egyetem közleménye szerint segíteni fog „dekolonializálni” a tananyagot és „növelni a diverzitást”.
A 2020-as évek tüntetései több klasszikus brit figurát hoztak nehéz helyzetbe, többek között Winston Churchill és Charles Dickens szerepe is megkérdőjeleződött. Austent azzal vádolták, hogy a rabszolgaság kérdésében nem volt elég haladó szellemű, ráadásul lelkész édesapja egy antiguai cukorültetvény vagyonkezelőjeként is dolgozott, tehát a családnak személyes kötődése van a rabszolgatartáshoz.
Az egyetem azt is kijelentette, hogy több író esetében külön felhívást intéz a jövőben a diákokhoz, hogy bizonyos írók nem a mai gondolkodásmódnak megfelelően ábrázolnak témákat. Tehát szerepelhet a műben gyarmatosítási erőszak, rabszolgaság, rasszizmus, szexizmus, nem megfelelő genderreprezentáció, osztálykülönbségek vagy lelki problémák. Ezeket a „kihívásokkal teli tartalmakat” komoly érzékenységgel kell kezelni.
Az egyetem döntése komoly felháborodást váltott ki Austen kedveltsége okán. Valóban felmerül a kérdés, hogy milyen alapon lehet számonkérni egy kétszáz évvel ezelőtt élt írónőn a mai haladónak szánt elméleteket. Ráadásul, ha már haladó elméletekről van szó, miért nem számít az a feminizmus, amelyet Austen képviselt? A XVIII–XIX. század fordulóján mindössze két foglalkozást űzhetett bármely jó születésű férjezetlen hölgy: nevelőnőként vagy írónőként dolgozhatott. A nevelőnői lét alapvetően lenézett szakmának számított, nőként íróvá válni viszont nem volt egyszerű.
A brit és amerikai irodalom ugyanakkor a XIX. században számos női írót számlált, bár mindegyikük számos előítélettel találkozott. A női írók épp a piac nehézségei miatt sokszor ráadásul egymást sem segítették. Míg Walter Scott többször jelezte, mennyire kedveli Jane Austen műveit, később Charlotte Bronte lesajnálóan nyilatkozott Austenról, mondván regényei nem elég valóságosak. (Később irodalomtörténészek Bronte legsikeresebb regényét, a Jane Eyre-t, amely egy nevelőnő története, sokkal inkább romantikus kitalációnak minősítették, mint Austen happy enddel végződő dzsentritörténeteit.)
Kérdés tehát, Austen miért tűnik kevésbé fontosnak, mint a dekolonizáció és az ahhoz köthető elméletek. Továbbá azt is érdemes lenne átgondolni, hogyan akarjuk a jövő íróitól a mai Nobel-díjasok színvonalát elvárni, ha nem tanítjuk meg nekik azokat a szerzőket, akiken az előző nemzedékek, többek között Toni Morrison is felnőtt.
