Affér a zebránál

Hornyik Miklós 1979-ben beszélgetett az íróval, melyből számos érdekességre derült fény.

– Főként a feleségem érdeme ez, aki vállalni merte a kockázatot. Ha ma Vas Pista barátom azt mondja, hogy megmentettük az életét, ki kell egészítenem, hogy ő meg az én életemet, a mi életünket mentette meg azzal, hogy segített megőrizni a normális ép eszünket, s hogy a legnagyobb borzalmak között is ugyanazok maradtunk, akik voltunk. Hogyan magyarázzam meg? 

A házmesterünknek nem volt szabad megtudnia, hogy Pista nálunk van. Gyakran megtörtént, hogy egyedül volt a lakásunkban, miközben én légó­szolgálatban voltam. Egyszer jött egy légitámadás, izgatottan felrohantam megnézni, nem történt-e baja. Csak suttogva lehetett beszélnünk, nehogy odalent megtudják, hogy nálunk van. Igen ám, de vitatkozni kezdtünk. Ő Somerset Maugham­ot olvasta, és elkezdte szidni. Én meg elkezdtem védeni. S addig-addig, hogy ordítozva, üvöltözve kezdtünk vitatkozni ott, a nagy titkolózásban. Ezzel a konok változatlansággal és jókedvvel, humorral, szóval valódi bátorsággal kölcsönösen tartottuk egymásban a lelket.

[…] – A Copperfield Dávid, az Örökösök, Az öreg halász és a tenger műalkotás-értékű fordítás, ezeket ismeri legjobban a közönség. Hogy érdemes volt Gödöllőre vinni a Yolland-szótárt, arról az irodalmi lexikon is tudósít: „1960 őszén kitűnő fordításaiért az angol kormány rövid tanulmányútra meghívta Londonba”. Hogyan emlékezik vissza erre az útra?

– Ezt igazán csak regényben tudnám elmondani – úgy érzem, szeretném is. Hozzátartozik 10-20-30 év előtte, a körülmények, minden, még a gyerekkorom is. Oda találtam vissza, amikor a lille-i pályaudvar nagy kupolája alatt Tamási Áronnal karonfogva végigsétáltunk a reggeli napsütésben. 

Elsőosztályú hálókocsin vittek bennünket, éjfélkor indult Pestről a vonat, fényűző reggelit kaptunk, az angolok még nem voltak szegények, és Áron a fejével intett csak, hol ide, hol oda. Kipróbált egy csokoládé-automatát. Működött. 

Nemcsak a telefon működött, a mérleg mért, az újságos pavilion újságot árult, a trafik szivart, öngyújtót, az ajtók, ablakok, feliratok, a resti, a hordár, a pincér, minden működött. Mint gyerekkoromban a ceglédi állomáson. Akkor mi már vagy 15 éve el voltunk szokva ettől Tamásival. Csak összenéztünk, hülyén a boldogságtól. 

Ezt ma már (hála Istennek) Budapesten meg kell magyarázni a fiatal olvasónak. Azt is talán, hogy este Londonban rögtön afférünk támadt a Bayswater Roadon: a „zebrához” érve megtorpantunk, mert egy nagy fekete autó jött keresztbe. Az is megállt. Vártunk, ő is várt. Aztán intett, ingerülten, menjünk már. Áron rámnézett, értetlenül. Én ugyanúgy őrá. A kocsi vezetője végül dühbe jött. Kiabált valamit. Kiszállt. 

Majdnem átlökdösött bennünket a zebrán. Elsőbbségünk volt. Nem tudtuk. Odahaza, tíz éve, egy ilyen nagy fekete automobil megállás nélkül széttaposott volna bennünket, ha az útjába merészelünk kerülni. Egy nagy darab rendőr bukkant fel a narancsfényű ködlámpák alatt, megnyugtatta az autóst, megnyugtatott bennünket, aztán tisztelgett, sétált tovább. „Ebből egyet hazavinnék” – intett utána Tamási.
– „Mintának.” Ma már, ne kiabáljuk el, talán erre sincs olyan égető szükség. De az az őszi utazás életem három-négy csodája közé tartozik, amiket megéltem, tagadhatatlanul megéltem, és tulajdonképpen ezek segítettek át minden rosszon.

(Hornyik Miklós beszélgetése Ottlik Gézával, Híd, 1979/11. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Száztíz éve, 1912. május 9-én született Ottlik Géza író, műfordító.

Borítókép: Ottlik Géza (Fotó: Fortepan/Hunyady József)