Már hét-nyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképpen író leszek. Nagyon sok író azért választja ezt a pályát, mert van valami mondanivalója. Valami van a bögyében, valami fontos dolog – erre elmegy írónak, és elmondja. De van olyan is – például Kosztolányi is ilyen meg én is –, akinek esze ágában sincs semmiféle speciális mondanivaló, csak eldöntötte, hogy író lesz. Az ilyen embernek a mondanivalója az egész élet, a teljes világmindenség, a létezés egésze. Erről nehéz műveket írni.
– Mikor kezdett írni?
– Nyolcévesen, mégpedig színdarabokat. Egy darabra emlékszem is, az volt a címe: A paradicsomleves. Elő is adtuk, mi gyerekek, vendégségben. A vendégeknek sorba kellett ülniük, s a szobalány hozott egy tányér paradicsomlevest. Nem tudom már, mi volt a csattanó, felborult-e a tányér vagy nem borult fel, de tapsorkán fogadta, óriási ünneplés, mégis, pontosan tudtam, hogy megbukott a darabom.
Szegény nézők boldogok voltak, hogy ilyen hamar megszabadultak – én éreztem, hogy mekkora hülyeség a művem, és – és egy életre elment a kedvem attól, hogy terrorral terjesszem az irodalmat.
[…] – Vas István naplójegyzetében olvastam, hogy a Szálasi-korszakot az ön lakásában vesztegelte végig, Fenyő István tanulmányában pedig azt, hogy Vas „a felszabadulást is Ottlik Géza budai lakásán, a Riadó utca 2/c. alatt érte meg 1944 karácsonyán”.
