Balsors Blair után

Nyugat-Európában az elmúlt években az abszurditás határát súrolják a szexuális kisebbség alapjogain már messze túlmutató genderkövetelések.

Brüsszel, 2019. november 6. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság megválasztott elnöke (j) fogadja Tony Blair volt brit miniszterelnököt a bizottság brüsszeli székházában 2019. november 6-án. MTI/EPA pool/Stephanie Lecocq Fotó: Stephanie Lecocq

Ennek éppen huszonöt esztendeje. Az Új Munkáspárt, a New Labour sikere a kelet-közép-európai baloldaliakat is megihlette akkoriban: sorra jelentek meg magyarul is Anthony (ma már: Lord) Giddensnek, a Munkáspárt ideológusának a könyvei (például­
A harmadik út: a szociáldemokrácia megújulása; Ön jön, Mr. Brown! Hogyan nyerhet negyedszer is a Munkáspárt?), és újságoldalakat írt tele nálunk is a Giddenst továbbgondoló baloldali értelmiség.

A társadalmak a baloldal szempontjából kedvezőtlenül alakultak át. A kétkezi dolgozók életkörülményei érdemben javultak, sokuk nincstelen bérmunkásból a középosztály részévé lett, maga is tulajdonossá vált (ha mással nem is, saját ingatlannal és gépkocsival rendelkezett). A Blair-­féle harmadik út receptje az volt, hogy választásokat olyan programmal lehet nyerni, amely a baloldalról megőrzi az egyenlősítő törekvéseket, a jobboldalon viszont kibékül a kapitalizmus feltételrendszerével. 

Úgy vélték, a tőkés gazdaságot nem lehet és nem is kell visszafogni, így alacsonyan lehet tartani a munkanélküliséget, egyúttal pedig biztosítani lehet az urnáknál a megfelelő nagyságú középosztálybeli szavazótömeget. (A „balosabb” szavazóknak úgysem lesz más választásuk, a Munkáspárttól balra nincs számottevő formáció.)

A nagy kísérlet bő tíz évet élt. Blairt még harcostársa, Gordon Brown követte pár esztendeig, de 2010 óta folyamatosan a toryk kezében van a kormányrúd Londonban, és az európai baloldalt sem váltotta meg a blairizmus. 

Blair miniszterelnökségének egy évtizedét súlyos külpolitikai baklövés is terhelte, az iraki háborúban való több mint lelkes részvétel George W. Bush amerikai elnök oldalán.

Mindeközben azonban nem csökkentek érdemben az egyenlőtlenségek az Egyesült Királyságban. De a már az országban élő etnikai kisebbségek felkarolása mellett a New Labour a szexuális kisebbségek jogait is kiterjesztette, továbbá egyre inkább bevándorlótársadalmat épített. Az európai baloldal – szavazatéhségétől vezérelve – a mai napig e két sarokpont terhét nyögi. 

Nyugat-Európában az elmúlt években az abszurditás határát súrolják a szexuális kisebbség alapjogain már messze túlmutató genderkövetelések, illetve a tömeges bevándorlás szemellenzős pártolása. Viszont a konzervatív szavazókat ez taszítja.

Ráadásul akadt két európai politikus, aki ügyesebben hódította meg a politikai centrumot – és egyikük sem baloldali. Az SPD páratlan szerencséje volt a 2021-es német választásokon, hogy Angela Merkel a tizenhat éves kancellársága alatt a szociáldemokratákból még mindig kevesebb kreatív erőt ölt ki, mint amennyire a saját oldalát sújtotta, amikor a kereszténydemokrata CDU-t jellegtelen középpárttá alakította.

A nemrég újabb öt évre újraválasztott Emmanuel­ Macron – vagy legalábbis a kitalálója – pedig zseniálisan vette észre a rést, amelynek kiszélesítésével a margóra szoríthatta a hagyományos francia bal- és jobbközép pártokat, miközben a radikális jobboldali Marine Le Pen hatalomra jutásának esélyétől megrémülő középosztály 2017-ben és 2022-ben is biztosította Macron kényelmes győzelmét. 

A francia elnöknek az előnye és a hátránya is ugyanaz a brit vagy német kormányfőhöz képest: másodszor nem választható újra, utána az özönvíz. Az európai szocialistákat ma ismeretlenek vezetik. 

Vetélkedőkön egymillió forintos kérdésként lehetne feladni, hogy vajon kiket tisztelhetünk Keir Starmer, Olivier Faure, illetve Saskia Esken és Lars Klingbeil személyében. Pedig azoknak a patinás pártoknak a vezetői ők, amelyeket egykor Tony Blair, Francois Mitterrand és Willy Brandt irányított. 

A gesztenyét az ellenfeleinek kikaparó Merkel jóvoltából most (de meddig?) kivételnek számító német szociáldemokratákat leszámítva a brit, a francia, az osztrák és más testvérpártokra is igaz, hogy ideig-óráig jut néha a kezükbe az országos kormányzás. 

Míg Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski évtizedek óta a magyar és a lengyel politika erős emberei, és Matteo Salvininek is jó esélye van erre a szerepre az olasz jobboldalról, a hagyományos európai baloldal – ideértve a magyart is – híján van az önálló elképzeléseknek és a karizmatikus politikusoknak. Maradnak nekik az olyan nagyvárosok, mint London, Párizs vagy Bécs. 

A szocialista Anne Hidalgo 2014-ben több mint háromszázezer szavazatot kapott, amikor megválasztották Párizs főpolgármesterének, ám pár hete ennek alig a kétszeresét, amikor elnökjelöltként indult a fővárosnál ­pedig harmincszor népesebb Franciaországban.

A történelemkönyvek lapjairól ismert osztrák szociáldemokrata vezetők, Victor Adler, Karl Renner, Bruno Kreisky ma legbefolyásosabb utódját Michael Ludwignak hívják. Vajon hányan hallottak róla Ausztria határain kívül? Egyébként Bécs főpolgármestere és tartományfőnöke.

Európa új, bevándorláspárti és antikapitalista baloldalát ma az ökodiktatorikus agyrémektől sem visszariadó Zöldek uralják – ügyeletes zsenijük a szlovén választásokon győztes Robert Golob, noha egy kétmilliós országból nehéz lesz megváltani a világot –, továbbá Jean-Luc Mélenchon. Ez a jakobinus néptribun csaknem nyolcmillió voksot gyűjtött a francia elnökválasztáson, de ezzel el is érhette növekedése korlátait. 

Betöltötte már a hetvenet, így nem ígérkezik a jövő emberének, másrészt nem tanulta meg a leckét, amelyet Macron igen: a választásokat középen kell megnyerni. A jobboldalon Rachidnak is gúnyolt Mélenchon egyes kijelentései­vel – „Nem akarok fehér katolikus lenni, inkább fekete ateista lennék” – ez nehéz lesz, a franciák még nem tartanak itt az önfeladásban.

Egy komoly fellegvára továbbra is van a hagyományos EU-baloldalnak: Brüsszel. Az uniós intézmények lassabban követik a tagállami változásokat. Noha ciklusról ciklusra visszaesnek, a szocialisták az Európai Bizottságban (első alelnöke a holland Frans Timmermans) és az ­Európai Parlamentben is igen befolyásosak. De ami késik, nem múlik, megkezdődött már a helyezkedés a 2024-es uniós választásokra.

Borítókép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság megválasztott elnöke (j) fogadja Tony Blair volt brit miniszterelnököt a bizottság brüsszeli székházában 2019. november 6-án (Fotó: MTI/EPA pool/Stephanie Lecocq)