időjárás 30°C Kornél, Soma 2022. július 3.
logo
PSZICHIÁTRIA – „Mintha lenne egy másik énem, és az irányítana”

Hangok a fejben

Regényi Huba
2022.05.01. 10:00 2022.05.01. 11:16
Hangok a fejben

A főváros nyolcadik kerületében, a Kálvária téren áll egy elhanyagolt külsejű, egyemeletes ház. Itt található a Semmelweis Egyetem egyik centruma, ahol a közösségi pszichiátria módszerével gyógyítják a jellemzően alkoholfüggőséggel, pánikbetegséggel, skizofréniával, enyhébb vagy súlyos személyiségzavarral küzdő betegeket. A vírus előretörése idején a páciensek és segítőik az interneten tartották a kapcsolatot, de immár nincs akadálya, hogy személyesen találkozzanak.

Ez egy legendás hely… A rendszerváltás előtti időkben olyan zenekarok léptek fel itt, mint a Balaton, a Kontroll Csoport vagy a Vágtázó Halottkémek. Az épület aztán pusztulásnak indult, egyre nehezebb volt a fenntartása, ám miután az Ébredések Alapítvány 2005-ben megnyerte a Semmelweis Egyetem által nyújtott pszichiátriai ellátás egy részének átvételére hirdetett pályázatot, új funk­ciót kapott– mondja Harangozó ­Judit, a centrum vezetője. – Jelenleg nappali kórház, pszichiátriai ambulancia, valamint addiktológiai gondozó működik itt, és 145 fő számára nyújtunk szociá­lis közösségi pszichiátriai ellátást.

Segélyerő

Az orosz hadvezetés az 1849 -i tavaszi hadjárat győzelmeit követően komoly ellenfélként tekintett a magyar honvédseregre.

Ennek lényege, hogy a központ minden beteg köré segítő csapatot épít, melynek nem pusztán orvosok, pszichológusok és szociális munkások a tagjai, de a hozzátartozók és barátok is. Minden ilyen „alakulatban” megjelenik egy-egy tapasztalati szakértő is, aki korábban maga is mentális zavarral küzdött, de mára már felépült a betegségéből, és saját élményeinek átadásával kívánja segíteni sorstársai felépülését.
A legfontosabb cél, hogy támogató közeget hozzunk létre, melyben minden beteg rájöhet, hogy nincs egyedül a problémájával. Ha a páciens elszigeteltsége feloldódott, megkezdjük a terápiát, melynek során végig a beteg kezében van az irányítás: a segítők csak kísérik, de nem vezetik őket a felépülés felé vezető úton. A lényeg tehát az önsegítés!– foglalja össze a módszer lényegét az intézményvezető. Egy linóleummal fedett padlójú, világos falú helyiségben – egyik sarkában felnyitott tetejű zongora, másikban flip chart tábla – épp a hanghalló csoport találkozója zajlik. Általában olyan betegek jönnek itt össze, akiket egyéb körülmények között skizofrénnek neveznének.
Ezek az emberek külső, reális hangforrás nélkül is hallanak hangokat, amelyek valóságosnak tűnnek számukra. E találkozók során elsajátíthatnak néhány gyakorlati fogást, melyek segítségével megküzdhetnek, de legalábbis együtt élhetnek velük– mondja előzetesen a tapasztalati szakértő, István. Ő a kétezres évek első felében ideg-összeroppanást követően kezdett hangokat hallani, de azóta kilábalt a betegségéből, és immár tíz éve vezet ilyen foglalkozásokat.

Fotó: Kurucz Árpád

Tiltó parancsok

A mai alkalomra – a Semmelweis Egyetem pszichológai szakképzésének résztvevőin, valamint az ELTE szociális munkát tanuló hallgatóin túl – kilenc ember jött el. Egy farmernadrágot, edzőcipőt viselő fiatalember az édesanyja társaságában érkezett. A legelején közli, hogy semmit sem szeretne mondani magáról, amire az asszony magyarázólag hozzáteszi: először vannak itt, de reméli, nem utoljára. A fiú azonban néhány perc elteltével feláll, és nyugtalanul távozik. Édesanyja követi.Arckifejezése – a zavar mellett – arról is árulkodik, hogy kissé bántja, hogy így alakult a dolog.A többiek István kérdéseire válaszolva beszámolnak arról, hogy érzik magukat. (Anonimak kívántak maradni, így keresztneveiket megváltoztattuk, életkorukat nem érzékeltetjük.)
Márton gyakran hallja a hangokat. Arra akarják rávenni, hogy tűnjön el a városból, menjen vissza egy vidéki nagyvárosba.Talán azért oda, mert annak idején ott tanult, ott voltak a barátai.
– Lehetséges, hogy boldog voltál ott? – kérdezi István.
– Egy darabig. Aztán balul sikerültek a dolgok…
Károlyt tiltják a hangjai: ne dolgozzon, ne olvasson, ne egyen, ne aludjon.
– De hát enni és aludni azért csak kell, nem? – veti fel erőtlenül.
– Jól teszed, hogy ellenkezel velük. Nem szabad teljesen elnyomni őket, de azt sem szabad hagyni, hogy ők irányítsanak. Tudni kell tárgyalni velük, érvelni nekik, ahogy te is tetted. Ha valamelyikük például azt akarja, hogy ne egyél, nyugodtan kérdezz vissza: „Hogyhogy ne egyek? Hisz szükségem van az energiára!” Lényeg, hogy kiállj magadért – bátorítja István, hozzátéve: – Az eldöntendő kérdés hatékonyabb a hangok ellen.
Károly erre halkan megemlíti, hogy tegnap sikerült rávennie magát egy félórás sétára.
– Ez azért nagy szó, mert a hangjai azt is el akarják érni, hogy ne menjen sehová, egyáltalán ne mozduljon ki a lakásból – siet a magyarázattal István.
Mónit ugyan rendszeresen biztosítják róla a kollégái, hogy elégedettek a munkájával, de ő állandóan nyugtalan, feszült a teljesítménye miatt. A stressz szorongást okoz nála, ami pánikrohamba csap át, aztán egy pattanás a fejében, és elkezd hangokat hallani.
– Olyan, mintha belém költözött volna valaki. Mintha lenne egy másik énem, és az irányítana! – mondja megtörten, hozzátéve: ha ez így folytatódik, kénytelen lesz kilépni a munkahelyéről.
A szociális munkás suttogva mond neki pár mondatot, majd kisiet.

Tíz év kiesett

Klára elmeséli: huszonéves korában jelentkeztek a tünetei, először csak szagokat érzett, egy alkalommal például füstszagot. Úgy érezte, felrobbant a házban a kazán, kirohant az utcára. A férje kérlelni kezdte, jöjjön vissza, de ő nem volt hajlandó, hiszen látta, hogy lángol az épület. Addig járkált fel-alá a szabadban, míg össze nem esett. A férje ekkor felnyalábolta, és ölben visszavitte a házba. Később bekerült a pszichiátriára, végül elektrosokkot kapott.
Nem fájt, hiszen altatásban végezték. Nagyjából tíz év kiesett, egyszerűen eltűntek az erre az időszakra vonatkozó emlékeim. De azóta jobb– említi. Mostanra gyógyultnak tekinti magát. Ha mégis megszólalnak a fejében a hangok, sikerül kommunikálnia velük.
Gábort középiskolás korában gyakran csúfolták, aztán egy ismerőse elhívta egy vallásos közösségbe – egy kisegyházba –, ahol euforikus élmény érte, ezt követően kezdett hangokat hallani.
Több sorstársunk mondta már, hogy hasonlóan járt, ez az előzmény tehát nem számít ritkának– veti közbe István.
Gábor azóta elsajátította, milyen fogásokkal élhet a hangok ellen: az együttműködőbbnek tűnőt megkérte, hogy segítsen neki a komiszabbakkal szemben, és az hajlandónak is mutatkozott, így üldözöttből támogatottá vált. Olyan is volt, hogy másra kérte őket: éppen munkába igyekszik, hagyják most békén, jöjjenek vissza később. Erre eltűntek, és jó darabig nem jelentkeztek. Még délután sem, amikor már hazaért az irodából. A foglalkozás második felében az egyik jelenlévő felolvas egy gyógyulástörténetet az alapítvány által motivációs céllal megjelentetett, ötven esetet tartalmazó gyűjteményből. Ezúttal egy dán fiatalember beszámolójára esik a választás. A visszaemlékezésből kiderül: az illető sokáig senkinek sem mert beszélni a fejében időről időre megszólaló hangokról, ám mert tapasztalta, hogy az alkohol tompítja őket, inni kezdett.Olyannyira, hogy huszonéves korában elvonókúrán esett át.Csak ezután nyílt meg egy ápolónak, majd évekig vándorolt orvostól orvosig, pszichiátriai intézménytől pszichiátriai intézményig. Amikor a legrosszabbul volt, huszonhatféle gyógyszert szedett, aztán rátalált a hanghalló módszerre.

Vallatás bal kézzel

Egy egyszerű kínvallatás is mennyi felkészülést, odaadó figyelmet, mondhatni szakmai alázatot igényel.

„Mi vagyunk”

– Huszonhatféle gyógyszer? – hökken meg Klára. – Én hármat-négyet szedek, annyi éppen elég!
– Egy időben felhagytam a tabletták szedésével – csatlakozik a megkezdett gondolatsorhoz Gábor –, de ami ezek után következett, maga volt a horror, nem tudtam folytatni. Mind a gyógyszerekre, mind a terápiára szükségem van!
Aztán elhangzik a kérdés, amely alighanem mindannyiukat meggyötörte már:– Tulajdonképpen kik, mik ezek a hangok?
– Mi vagyunk – feleli egyszerűen István.
– Alapvetően a saját gondolataink, a saját érzéseink, pontosabban: a tudatalattink jelzései a múltunkban lévő, feldolgozatlan traumák, a magunkban és környezetünkben jelen lévő nehézségek, zavarok kapcsán. Ha sikerül megfejtenünk, miért jelentkeznek, az is sikerülhet, hogy megoldjuk e problémákat. Ez jó pár éves folyamat lehet. A tünetmentesség nem elérhetetlen, de nem is feltétlenül cél. Az a lényeg, hogy működőképesek legyünk, önálló életet tudjunk élni.
És az apróbb változásra nem is kell hónapokig várni. Húsz perc elteltével visszatér az ELTE már említett hallgatója, és egy papírdarabot nyújt át Mónikának. Azon cégek címe szerepel rajta, ahová az alapítvány – munkaerőpiaci jelenlétéből adódóan – ki tudja közvetíteni, míg állapota jobbra nem fordul.

Borítókép: Harangozó Judit pszichiáter, rehabilitációs és pszichoterapeuta főorvos, közösségi koordinátor, az Ébredések Alapítvány vezetője. Folyosó a reménybe (Fotó: Kurucz Árpád)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.