Vallatás bal kézzel

Egy egyszerű kínvallatás is mennyi felkészülést, odaadó figyelmet, mondhatni szakmai alázatot igényel.

Amíg előző nap készültem a feladatra, s próbáltam begyakorolni a szereplő lelkivilágához illő torz miniportrékat, fenyegető egyenruhás alakokat, dobtáras gépfegyvert, riadt szemeket, katonasapkát, ütésre lendülő kart, görnyedt áldozatot, mindenféle eszembe jutott. Egy másik kisfilm, egy tudományos ismeretterjesztő sorozat egyik részében fordított helyzet alakult ki. Én voltam a konferanszié egy állatokról szóló jelenetben, amit az Állatorvostudományi Egyetem laboratóriumában forgattunk. Feladatom szerint sétálni kellett az üvegterráriumok között, s elmondani a kamerába, hogy a tudomány olykor kénytelen bizonyos állatokat, leginkább kis tenyésztett rágcsálókat takarmányként, azaz más állatok táplálékaként hasznosítani. Illusztráció­- képpen, amíg ezt a szöveget elmondtam, fehér köpenyben, gumikesztyűben, a farkánál fogva egy élő fehér patkányt kellett vinnem egy másik terráriumba, s belógatni az ott heverő óriáskígyónak. Úgy tervezték, hogy a pontosan megírt, jó ütemben mondott szöveg végszavára épp a kígyó szája elé lógatom a patkányt, a kígyó pedig reflexszerűen és villámgyorsan bekapja. A kezemből. Kicsit hatásvadász, de hiteles jelentés az állatvilágból.

Aggályaim támadtak. A két állat intézze el egymás között ezt az egyiknek rutin étkezést, a másiknak a világ végét jelentő találkozót. A szaktanácsadók nyugtattak. Kizárt dolog, hogy a profi kígyó elvétse a mozdulatot. Nem először fordul elő ilyen a praxisában. Itt dolgozik az egyetemen régóta, megbízható munkatárs, csak jót tudnak róla mondani, kifejezetten pozitív hatással van a többiekre, nyugodt, együttműködő. Megnéztem az állatot. Végül is mindketten a show-businessben dolgozunk, kollégáról van szó. Sajnos nem csökkentek eredendő, atavisztikus viszolygásaim a hüllővel kapcsolatban, akárhogy biztattam magam, hogy olyan a kígyó is, mint egy kiskutya, csak nincs lába, szőre, aranyos pofácskája, s vakkantani se tud olyan helyesen. (Plusz az eldobott kislabdát se hozza vissza.)

A tudomány is olyan szent számomra, mint a művészet. A sorozat népszerű, arcomat, nevemet adom hozzá, és még honorárium is van. Megfogtam a patkányt, s vártam, hogy a felvételvezető mondja: „Felvétel! Hasznos!” Majd nyomban elindultam, mondva a szöveget, két ujjam közé csippentve a patkány farkát. A kis állat persze érezhette, hogy ez az egzotikus kirándulás valószínűleg az utolsó lesz életében, s nagy elánnal hintáztatta magát, nyilván fel akarta mondani a neki szánt szerepet. Már majdnem a célhoz értünk, a kígyó terráriumához, amikor az ide-oda lengés akkora lendületet vett, hogy a patkány egyszer csak beleharapott a kezembe. Abban a pillanatban – egy illetlen kifejezést kiáltva – el is dobtam őkelmét, aki a labor kőpadlóján nyomban el is nyargalt. Sebet nem okozott, a gumikesztyű ki se szakadt. Mindenesetre én feladtam a jelenetnek ezt a részét. A szökevényt hamar befogták, s azt a részt, amikor a kígyó megkapja a zsákmányállatot, egy helyi kézdublőr intézte helyettem. (Levettem és kölcsönadtam az ingem, hogy annak a fehér köpeny alól kilátszó mandzsettája azt sugallja, ugyanaz a kéz etette a hüllőt, mint amelyik korábban hozta az ebédet.) Utóbb megnéztem lassításban, a kígyó tényleg nem volt szadista, a lehető legrövidebb idő alatt végzett áldozatával, s a kézdublőr laboránst se bántotta. Nem mart bele az enni adó kézbe.

Ehhez képest ebben a másik filmben én egy kifejezetten rossz­indulatú, mások szenvedését elnyújtó perverz vallatótiszt kiteljesedését segítettem. Mondhatjuk persze, hogy ez egy játékfilm része, ahol éppen az érzékletes ábrázolás segít a gonosz lélektani diagnosztizálásában. Az a látszólag apró gond, hogy kénytelen voltam nem a szokott, hanem a másik kezemmel elkészíteni a rajzokat, valahogy fokozta is elszántságom. Egyszerre kifejező, erős ábrákat kellett a kihallgatási jegyzőkönyv lapjaira kanyarítani, s egyszerre papírszaggató könyörtelenséggel dolgozni. (A drága kellék töltőtoll az első vonásnál fel is adta, a hegye tönkrement, még jó, hogy ilyenkor mindig nálam van egy ötvenes évekbeli mártogatós penna, pót acélhegyekkel és egy nagy üveg diópác.) Ülve a kihallgatóasztalnál, egészen a fejem mellett, szinte a vállamra hajolva a nagy kamera, egyre csak összpontosítottam, hogy miként hullámzanak a vallató tiszt indulatai, képzetei. Egy tucatnyi filmes némán figyelt. A rendező néha instrukciókat mondott, hogy a bitófa rituális ácsolását hol lassabban, hol gyorsabban mutassam a tollvonásokkal. Óhatatlanul azon kaptam magam, hogy érzékelek valami sejtelmet ebből a virtuális démoni alakból, aki könyörtelenül viszi áldozatát egyre közelebb a végzethez.

Borítókép: Szerényi Gábor rajza (Fotó: Magyar Nemzet)