Prágai anziksz

Ábelt utazásai során mindig jobban érdekelte (volna), hogyan élnek, miről és hogyan gondolkodnak a helybéliek.

Prag am Morgen Fotó: type="Seq" Holger Wirth

Egy képeslap mindig csak felületi lenyomat, Ábel nem is érti, hogy miért kedvelték annyira az emberek, amikor még létezett. Kimerevített személyek, tájak, épületek, városok. Panoptikum. Az egyiken magas, ősz hajú, fekete ballonos férfi áll a prágai Károly hídon, fekete kutyáját pórázon tartva. Ember, állat rámered Szent Fülöp szobrára. Vajon miért? Vajon élnek-e még? És ha igen, még tudják-e, miért néztek föl aznap Szent Fülöpre? Mögöttük farmeres, drapp pulóveres fiatalember igyekszik valamerre. Az általa megtett sok-sok millió lépésből az objektív éppen ezt az egyet vonta ki az idő sodrából, tartotta meg az örökkévalóságnak. Vajon hová megy? És ott várja őt valaki?

Ábelt utazásai során mindig jobban érdekelte (volna), hogyan élnek, miről és hogyan gondolkodnak a helybéliek, mint az, amit azok néki mint turistának mutatni akartak. Az emberek érdekelték, nem a tárgyak. A futó benyomások nyugtalanították, jobb szeretett volna egy időre beköltözni a házukba, az életükbe, hogy kifürkészhesse, miként élnek mások. Irreális vágy ez nyilván, de erről mind a mai napig nem tudott leszokni. E tekintetben a mostani úttól sem várt sokat.

Már régóta érlelődött benne a vágy, hogy elutazzon Prágába, s a tavaly ősszel elérkezettnek látta a cselekvés idejét. Lefoglalta a szállást – tavaszra. Mert Prága tavasszal a legszebb – rezonált benne a közhely. A családdal utazott, a magányos utakat mostanság unta. Jót tett vérnyomásának a zsörtölődő asszony és az egymással minduntalan hajba kapó három ifjonc társasága. Az indulás előtti napon egy laptop előtt ülve mindössze pár perc alatt vásárolta meg a magyar, a szlovák és a cseh autópálya-matricákat.

Hűvös, esős áprilisi reggelen gördültek ki Budapestről, két óra múlva már átlépték a határt. Magyar emberekhez illő szomorúsággal haladtak el „Bratislava” mellett, majd hamarosan elnyelte őket a vidám, dimbes-dombos közép-­európai táj. Homloka csak akkor derült fel, amikor a távolban feltűntek Prága hangulatosan színesre mázolt lakónegyedei, melyek remekül harmonizáltak az esőtől terhes, pasztell-lila felhőtakaróval. El kell ismerni, festői körülmények közt vonultak be a városba.

A Vitkov-hegy alatt szálltak meg, ahol az egykori huszita vezérnek, a mozgalmas életű Zsizska Jánosnak a hegytetőn álló, világrekorder nagyságú lovas szobra ügyelte álmukat. Ám még neki sem sikerült megfékeznie a hotel mellett rendszertelen időközökben el-elszáguldó szerelvényeket. A vasutat az elmúlt fél évben építhették ki, mert a novemberi szálláshirdetésben még nem esett szó vonatokról.

A kis szálló láthatólag vért izzad azért, hogy mindhárom csillagának megfeleljen, de a vendég jóindulata nélkül így sem boldogulna. A lefolyók Budapest útjait idézik, a wifi nem tökéletes, a tévén egyetlen magyar adó sem fogható, pedig a vendégkönyv alapján sok magyar fordul meg itt. Azért legalább a V4 ürügyén egy Duna Tv-t bepakolhattak volna – morgolódott Ábel –,csak hogy érezzük a törődést.

Hanem a város mindenért kárpótolta őket. Egy budapesti úgy érezheti, hazaérkezett, hiszen Prága a Moldva folyó két partján épült fel, hegytetőn a várral (annyi különbséggel, hogy itt mindkét oldalon vannak hegyszerű képződmények), a Légió híd alatt a helyi Margit-szigettel, amely itt Lövész-sziget néven fut. A pesti szleng úgy mondaná: „szegény ember Margit-szigete”, de a helyszínen senki sem okoskodik. Inkább ámuldozik. Prága nagyszerű épített öröksége fél évezred építményeit őrzi, amiben némi szerepünk nekünk is van, mivelhogy Budán adtunk annyi munkát a töröknek, hogy a cseh fővárost már nem volt ideje a munkapadra vinni.

A prágai vár turistaeligazítójában legalább tizenkét nyelven hirdetik a teendőket, köztük lengyelül és szlovákul. Magyarul nem. Érthető, hiszen mi vagyunk a V4-ek.

Ábelnek itt újabb vágya teljesült: végre láthatta a Kolozsvári testvérek egyetlen fennmaradt eredeti alkotását, a prágai vár III. udvarában kiállított Szent György-szobrot. Azt viszont fájlalta, hogy a talapzaton egyetlen betű sem utal az alkotókra, a származási helyükre (Nagyváradra) meg végképp nem. Hogy, hogy nem, ami magyar, az Prágában valahogy elsikkad. Pedig hát Ábelnek van egy olyan nyomasztó érzése, hogy többet érdemelnénk.

Ami nem sikkadt el ezekben a napokban, sőt úton-útfélen, járműveken, homlokzatokon, ablakokban, a legváratlanabb és -lehetetlenebb helyeken virított kifeszítve, az az ukrán lobogó. Az együttérzés és az oroszgyűlölet túldimenzionált jele. Annyira valószínűtlenül sok volt, hogy Ábel rá is keresett: vajon nem Prága városi zászlajáról van-e szó? (Nem.) Ábelt, aki kisebbségi létben nőtt fel, és ezért nehezen tud sorsközösséget vállalni olyan nemzetekkel, amelyek elnyomják saját kisebbségeiket, ez nem derítette fel. Aminthogy az sem, hogy a Nyugat levetette gondosan sminkelt álarcát, és fittyet hányva emberi jogokra, toleranciára, elfogadásra és a magántulajdon szentségére, a kollektív bűnösség elvét alkalmazza az orosz emberekkel (és kultúrával és sporttal) szemben. Mert ha ez így rendben van, akkor a Benes-dekrétumok is teljesen rendben vannak. Pedig nem gondolnánk. Persze a cseheknek joguk van ezt másként gondolni, és együttérezni bárkivel, akit erre méltónak tartanak.

A sors, mintha Ábel kezére akarna játszani, ezúttal azonban váratlanul rést nyitott a falon. Villamosozás közben az egyik megállónál hófehér hajú, ordítozó, sipítozó öregasszony szállt fel. Köszönet nélkül ült le a (fiai szerint rémülten) felpattanó Ábel helyére, és tovább folytatta az átkozódást. Nem értették a viszály okát, csak azt észlelték, hogy a dühroham az öregasszony mögött felszálló ifjú ázsiai párnak szól, akik hatalmas bőröndjeik alapján éppen most érkezhettek a városba, és akik most ijedten kotródtak a jármű hátsó felébe. A véget érni nem akaró cseh nyelvű tirádából csak néhány szót sikerült azonosítaniuk (debil, primitív, ázsiai s talán Sztálin). A fiúk megszeppenve húzódtak el, a körben ülők feszengtek. Akkor egy cseh fiatalember lépett oda, és néhány higgadt, talán feddő szót is mondott a nénikének, ami csak olaj volt a tűzre. Amikor a következő megállónál leszálltak, a jármű még hangos volt a szitkozódástól. Lám, nem mindig jó, ha azt is akarjuk látni, amit a helyiek nem akarnak megmutatni.

E képeslapra most ennyi fért fel, ami még idekívánkozna, az már más lapra tartozik. De hogy némi derűt is vigyünk a komor színekbe, megemlítjük, hogy aznap este Ábelné az ágyban megdöbbentő hírt olvasott fel Ábelnek egy portálról: „Szolnoknál kamion ütközött repülővel”. Mire Ábel: – Mit keresett olyan magasan?

Borítókép: Prága látképe (Fotó: Flickr)