A Zugligeti út felől, az általános iskolától két irányban is meg lehet közelíteni a néhai Disznófő-forrást és éttermet, amely még ma is vadregényes helyen található, bármennyire terjeszkedik is a város. A részben Disznófő útnak, részben Szilassy útnak nevezett keskeny, kanyargós ösvény a maga jelzésértékű aszfaltmaradványaival azt az időt idézi, amikor még itt sétáltak fel a hegyre a kirándulók, akiknek jólesett odafönn tehetősség szerint forrásvízzel vagy jóféle fröccsel oltani a szomjukat.
Az étterem és a hozzá vezető út pusztulása úgy látszik, szomorú együttható. Odafent néhol hiányos drótkerítés övezi a Disznófő-forrásházat és a mellette álló étterem maradványait, illetve az Istenszeme fogadó emeletes épületét egy jókora elhanyagolt kertben.
A forrás legendájához hozzátartozik, hogy állítólag az errefelé vadászó Mátyás király is oltotta szomját a vizével. Ebből mennyi igaz, nem tudjuk, mindenesetre 1844-ben Corvinus-forrásnak, majd 1847-ben Mátyás-csurgónak nevezték át a forrást, és érdekes módon máig ez a hivatalos neve. Közhasználatban mégis a Disznófő maradt, sőt a térképeken is így tüntetik fel. Az étterem múltját illetően két helytörténész, Földváry Gergely és Saly Noémi sietett a segítségünkre. Tőlük tudjuk, hogy a csurgóhoz először 1820-ban építettek forrásházat. Akkor még egyszerű kőfejből folyt a víz, majd az 1880-as években történt felújításkor ezt cserélték le arra az életnagyságú vas vadkanfejre, amely máig vízköpőként működik.

A vendéglő 1837-ben nyitotta meg kapuit, a virágkorát a XIX–XX. század fordulójának boldog békeéveiben élte, amikor időről időre nagyszabású majálisok helyszíne is volt. A házat eredetileg klasszicizáló stílusban építették, homlokzatára Vörösmarty Mihály verssora került: „Jókedvében teremté az Isten Zugligetet, gond és bánat itt víg kacagásra derül.” Az éttermet többször bővítették az évtizedek során, 1857 után már hatszáz vendég fogadására volt alkalmas, ami jelzi a népszerűségét. Az 1890-es évekből ránk maradt fényképfelvételeken látszik, hogy a Disznófő vendéglő stílusa ekkor már követte a hegyvidéki villaépítkezés során gyakran alkalmazott, úgynevezett „svájci stílust”, amelynek fő jellemzői az áttört fafaragásokkal ellátott homlokzat és erkély.