Ha a világ uralkodó politikai áramlatait az egyszerűsítés igényével bal- és jobboldaliként különítjük el – hangsúlyozva, hogy a határvonalak nem egyértelműek, és a kitűzött célok között is rengeteg az átfedés –, azt azért megállapíthatjuk, hogy a politikai erőszak nem elsősorban a hagyományos értékek, a kényelmes polgári létet megalapozó állandóság és a hazafias alapú nemzeti összetartozás horizontján mozgó konzervativizmus sajátja, sokkal inkább az ismétlődő jelleggel a társadalmi elégedetlenséget felszítani és meglovagolni igyekvő, minduntalan forradalmi változásokat sürgető, sőt e célokért fizikai erőszakra is felhívó baloldali irányzatoké.
Teljesen mindegy, hogy a nagy októberi szocialista forradalomról – értsd a német titkosszolgálat által finanszírozott pétervári puccsról –, Mao Ce-tung tízmilliók halálát okozó „kulturális forradalmáról”, a pszichopata Pol Pot baloldali rezsimjének módszeres népirtásáról, a Kim Ir Szen által alapított koreai kommunista dinasztiáról beszélünk-e, vagy a napjaink Amerikáját lángba borító erőszakos BLM-mozgalomról, illetve az ehhez ezer szálon kötődő, önmagát erőszakosan elfogadtatni igyekvő genderideológiáról.
Aki abban hitt a Szovjetunió széthullásakor, illetve a baloldali rezsimek történelmi lenyomatának tükrében, hogy a mögöttes ideológiának egyszer s mindenkorra befellegzett: tévedett.
Kiderült, hogy a szovjetbirodalom csak kurta epizód volt a történelemben, és az „eszme” napjainkra némi alakváltást követően, mint valami vírusmutáció, ismét megjelent. Csak ezúttal nem konkrét társadalmi osztályokat támad, hanem például a deviancia elfogadtatásának erőltetésével a normalitást, a társadalmi kohéziót. A módszer, a fizikai erőszakhoz viszonyulás azonban nem sokat változott.
