Kiváltságos, fényűző közösségek a nyomorúságos bádogházak szomszédságában + galéria

India hamarosan maga mögé utasítja Kínát, és a világ legnépesebb országa lesz. Bár az ezredforduló óta a dél-ázsiai ország gazdasága rohamos fejlődésnek indult, százmillióknak kiutat mutatva a mélyszegénységből, a munkanélküliek száma még mindig meglehetősen magas, a szakadék pedig egyre­ csak mélyül a nincstelenek és a tehetős kasztok között.

Ma a világ minden hatodik lakosa indiai. 1947-ben, India függetlenné válásakor még csak 350 millióan éltek az országban; ma már az 1,4 milliárdhoz közelítenek, ráadásul a lakosság ötven százaléka 25 év alatti. Nem csoda tehát, hogy az ENSZ azzal számol, India már jövőre megelőzi az egykepolitika következményeit a hétköznapokban is megtapasztaló Kínát, és átveszi az első helyet a Föld legnépesebb országai között. A túlnépesedés ugyanis már messze túlmutat egy társadalmi problémán: az ország nagy részén lehetetlen egyetlen négyzetmétert is kisajátítani saját életterünknek. Még ezek tudatában is arcon csapja az utazót a felismerés, hogy az indiaiak jórészt az utcán élnek: minden a nyilvánosság előtt zajlik.

Delhi nemzetközi repülőterének kijáratától háromszáz méterre már főznek és mosogatnak vagy épp alszanak az út szélén, de az is teljesen természetes, ha valaki a reptérről kivezető út szélére guggolva végzi a dolgát.

De leginkább csak főznek és esznek, a fűszeres ételek illata émelyítő egyveleget alkot a mindent beterítő szemét- és dögszaggal, amelyet a levegőben szálló por és a város fölé beragadt szmog csak még fojtogatóbbá tesz. Az orrfacsaró bűz azonban azonnal feledésbe merül, amint belecsöppenünk az európai szemmel szürreális közlekedéskultúrába: az indiai forgalomban ugyanis teljesen egyenrangú szereplő a kutya, a tehén, a bicikli, a háromkerekű bicikli, a tuktuk, a majom, a gyalogos, a – sokszor három-négy tagú családokat szállító – robogó, a törött karosszériájú személyautó, a horpadásokkal teli kisbusz vagy épp az állatketrecekkel megrakott teherautó és kamion. Felfoghatatlanul zsúfolt és kaotikus utak, ahol nincsenek sávok – és látszólag szabályok sem. A pár órás dugók, egy helyben állások mindennaposak; nem véletlen, hogy az utolsó négyzetcentimétert is kihasználják. Tolakodnak, furakodnak, sajátosan összehangolt ritmusban.

India legalább olyan sokszínű, mint az Európai Unió: az ország 28 államot és hét szövetségi területet foglal magába, a Lok Sabha, azaz a szövetségi parlament alsóháza 543 képviselőjével nem sokkal marad le az Európai Parlament mögött.

Annak ellenére, hogy az ezredforduló óta az ország gazdasága rohamos fejlődésnek indult, és már százmillióknak sikerült kitörniük a mélyszegénységből, a munkanélküliek száma még mindig meglehetősen magas, 6,1 százalékos. A népesség csaknem felének munkát adó mezőgazdaságból egyre nehezebb megélni a termények alacsony felvásárlási ára miatt, de magát a termelést is számos tényező nehezíti az infrastruktúra hiányosságaitól a természeti katasztrófákig – a koronavírus-világjárványról nem is beszélve. Gyakran a rendkívül gazdag és kiváltságos közösségek csak néhány méterre vannak a nyomorúságos körülményektől, a kunyhóktól és a bádogházaktól. Mégis van úgy, hogy nehéz a földről látni, valójában mekkora a szakadék az egyes csoportok életkörülményei között. India lakosságának háromnegyede egyébként falvakban él, a férfiak 76 százaléka, a nőknek csak 54 százaléka írástudó. A népsűrűség messze Delhi régiójában a legnagyobb, 19 millió, a lélekszám rohamosan növekszik egyrészt a migráció, másrészt a várható élettartam növekedése miatt.

A nyomorúság és a fényűzés közötti éles kontrasztot semmi nem jelképezi tökéletesebben a Tádzs Mahalnál: a Jamuna folyó partján található mauzóleum, illetve a fehérmárvány síremlék fenséges látványa lélegzetelállító ugyan, de még így is nehéz elmélyedni az épület pazarságában a csecsemőikkel karjukon kéregető koldusasszonyoktól és a turistabuszok ablakait némi apróért ütögető gyerekektől zsúfolt Agra városában.

Az indiai kasztrendszer egyébként szigorúan elválasztott csoportokba sorolja vagy inkább „rangsorolja” az oda születőket. Százmilliók sorsa dől el tehát abban a pillanatban, amikor világra jönnek.

Külön szavuk, illetve gyűjtőnevük is van a nincstelenekre, amelyet az 1800-as évek második felében választottak maguknak az idetartozó emberek. A szanszkrit „dalit” szó a héber „dal”-ból származik, jelentése: zúzott, darabokra tört, elnyomott. Bár az indiai nyelvi és kulturális sokszínűségnek megfelelően minden tartományban és helyi nyelven másképp nevezik a dalitokat, és mindegyik névnek saját egyéni jelentése és története is van, ezek a kifejezések mégis alapvetően mind ugyanazt az ellentétet hivatottak kifejezni: „mi tiszták – te tisztátalan”. Mahátma Gandhi egyébként haridzsánnak, azaz Isten gyermekeinek nevezte őket, de ezt a megnevezést a dalit közösségek nem fogadták el – álságosnak tartották, mivel a szó nem utal nyomorúságos körülményeikre. Ma azonban a legszegényebbek közül kikerülő és szerencsés körülmények folytán képzéshez jutó dalitok már büszkén viselik magukon ezt a megnevezést. Mégpedig azzal a reménnyel, hogy a hozzájuk hasonlók sorsa is hamarosan jobbra fordul. A társadalmi elnyomás ugyanis hagyományosan vallási alapú.

A képek a szerző felvételei.