Honnan ered a bagó?

Olykor legegyszerűbb szavaink eredete okozza a legnagyobb fejtörést a nyelvtudomány művelőinek.

Olykor legegyszerűbb szavaink eredete okozza a legnagyobb fejtörést a nyelvtudomány művelőinek: a jelentések változásai, az ejtés történeti változatai, a különböző nyelvek egymásra hatása olyan szövevényes labirintust alakítanak ki, amelyben könnyebb eltévedni, mint kiigazodni.

Bagó szavunk históriája remek példa arra, hogy egy kifejezés fejlődéstörténetét nem lehet tartalmának, jelentésének kulturális környezetétől függetleníteni, nem lehet pusztán nyelvi adatokból leírni.

A ma általánosan ’dohányterméket, dohányzást, dohányos embert’ jelölő „bagó, bagózik, bagós” írásban először az 1830-as években tűnik föl a magyar nyelvben mint „dohány salak a’ pipa fenekén”. Ekkoriban tehát a rágcsálni való, félig összeégett pipadohányra vonatkozott, amelyet sűrű köpködések kíséretében fogyasztottak hajósok, katonák, bányászok: azok, akik számára a nyílt láng használata tiltott volt. 

A XVII–XVIII. században rohamosan terjedő füstölést ugyanis sok helyütt szigorúan büntették a tűzveszély miatt: Törökországban halálbüntetéssel, Oroszországban orrcsonkítással fenyegették a tilalom ellen vétőket, VIII. Orbán pápa pedig 1624-ben egyházi átokkal sújtotta a dohányosokat. 

Így a pipázás helyett a dohány élvezetének – már az amerikai indiánok által is alkalmazott – „rejtett” szokásai terjedtek ekkoriban: az előkelő rétegek a pordohány felszippantását (tubákozás, burnótozás), a matrózok és katonák a bagó szájban rágását, a bagózást részesítették előnyben. 

Az Osztrák–Magyar Monarchia népei körében gyorsan elterjedt a szó és a szokás, ezt a cseh és szlovák „bago”, a lengyel „baga”, a szerb „bagov” szavak bizonyítják, amelyek nagy valószínűséggel a magyarból származnak.

„Jöjj ide hozzám, s ejtsd a csutát az én számba, hadd rágom meg bagónak” – írja Jókai. De a bagó szó jelentése az 1800-as évek végére már kitágult: általában dohányt, dohányzást értettek rajta, illetve metaforikus használatával jelentéktelenséget, értéktelenséget is kezdtek kifejezni: „nem bagóért szolgáltam a nimetet” (1878), „bagóért megkaphatjuk az egészet” (1932).

A szó eredetét sokáig a bagoly madárnévhez kapcsolták: annak hangtani okokból kialakult „bagó” tájnyelvi változata ugyanis sokfelé előfordul a magyar nyelvterületen (ez lehet az alapja a Bagó családnévformának is).

 Erősítette ezt a nézetet, hogy léteznek olyan népnyelvi kifejezések, mint „bagoly-hús” (’szájban rágott dohánymaradék’), „bagoly” (’dohányos ember’). Ezek azonban a népetimológia, utólagos „értelmesítés” termékei: a két szó alaki hasonlóságán, nyelvjárási változatain kívül a bagónak a bagolyhoz, a dohányterméknek a madárhoz semmi köze sincs – csupán hangzásuk miatt összekeveredtek. 

A „bagólére esküdtek” (’könnyelműen, anyagi alap nélkül keltek egybe’) és „bagólére ereszt” (’veszendőbe hagy’) kifejezéseknek egyértelműen az értéktelen, szájból kiköpött dohánylé a szemléleti alapjuk.

Hol kereshetjük tehát a bagó szó valódi származását, eredetét? Ahogy Benkő Loránd egy tanulmányában meggyőzően bizonyította, minden bizonnyal az északolasz nyelvjárásokban, amelyek alapján a monarchia tengerészei és katonái a dohányzásnak ezen szokását és nevét is elsajátították. 

Erre utal az adriai (trieszti, velencei) dohánykereskedelem XIX. századi jelentősége, és a „bago”, „bagu”, „bagol” és további nyelvi formák, amelyek például a friuli, veronai olasz nyelvváltozatban élnek, és ’szájban rágásra használt dohány’, vagyis bagó jelentésűek. 

Innen vették át a „bagó” szót a tengerjáró matrózok, dokkmunkások és katonák, akik a tűzveszély miatti tilalom hatására felhagytak a pipázással, és áttértek a dohányrágcsálás szokására – a köztük nagy számban előforduló magyarok pedig elterjesztették szerte a Kárpát-medencében.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)