Honnan ered a bagó?

Olykor legegyszerűbb szavaink eredete okozza a legnagyobb fejtörést a nyelvtudomány művelőinek.

A szó eredetét sokáig a bagoly madárnévhez kapcsolták: annak hangtani okokból kialakult „bagó” tájnyelvi változata ugyanis sokfelé előfordul a magyar nyelvterületen (ez lehet az alapja a Bagó családnévformának is).

 Erősítette ezt a nézetet, hogy léteznek olyan népnyelvi kifejezések, mint „bagoly-hús” (’szájban rágott dohánymaradék’), „bagoly” (’dohányos ember’). Ezek azonban a népetimológia, utólagos „értelmesítés” termékei: a két szó alaki hasonlóságán, nyelvjárási változatain kívül a bagónak a bagolyhoz, a dohányterméknek a madárhoz semmi köze sincs – csupán hangzásuk miatt összekeveredtek. 

A „bagólére esküdtek” (’könnyelműen, anyagi alap nélkül keltek egybe’) és „bagólére ereszt” (’veszendőbe hagy’) kifejezéseknek egyértelműen az értéktelen, szájból kiköpött dohánylé a szemléleti alapjuk.

Hol kereshetjük tehát a bagó szó valódi származását, eredetét? Ahogy Benkő Loránd egy tanulmányában meggyőzően bizonyította, minden bizonnyal az északolasz nyelvjárásokban, amelyek alapján a monarchia tengerészei és katonái a dohányzásnak ezen szokását és nevét is elsajátították. 

Erre utal az adriai (trieszti, velencei) dohánykereskedelem XIX. századi jelentősége, és a „bago”, „bagu”, „bagol” és további nyelvi formák, amelyek például a friuli, veronai olasz nyelvváltozatban élnek, és ’szájban rágásra használt dohány’, vagyis bagó jelentésűek. 

Innen vették át a „bagó” szót a tengerjáró matrózok, dokkmunkások és katonák, akik a tűzveszély miatti tilalom hatására felhagytak a pipázással, és áttértek a dohányrágcsálás szokására – a köztük nagy számban előforduló magyarok pedig elterjesztették szerte a Kárpát-medencében.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)