Az idén hatodik albumát kiadó (épp tíz éve jött ki az első) Meszecsinka zenei büszkeségeink közé tartozik: Oroszországtól az Egyesült Királyságig eksztatikus hangulatú koncerteket adnak Európa-szerte, rajongótáboruk országhatárokon átívelő (kiadójuk például német).
Bármelyik dalukkal találkozik a hallgató, azonnal jellegzetes atmoszférába és a legkülönbözőbb zenei hatások közé keveredik. Az összhatás erőteljessége olykor olyan párhuzamokat juttathat eszünkbe, mint a „világzene-metál” Thy Catafalque vagy a sámán-káoszpunk Vágtázó Halottkémekből akusztikus sámánfolkká formálódó Vágtázó Csodaszarvas.
A Meszecsinka persze nem metál, de amúgy szinte könnyebb fölsorolni azokat a zsánereket, amelyekből nem merít, mint azokat, amelyekből igen, olyan színes a szőttes.
Varázslatos, ám nehéz zenét hallottunk eddig is, és Árnyék című lemezük sem adja könnyen magát. Ez nem háttérzene, teljes figyelmet követel. Olyan, mint a szintén a kortárs magyar zene legjobbjai közé tartozó Misztrál: vagy teljesen meghódít érzelmileg, vagy zavarni fog. Az érzelmi amplitúdó hatalmas, mind a táltostáncos daloknál, mind a lassú líráknál, amelyekre szintén lehet szélfútta faként hajladozni.
A frontemberi hatást is méltányló zenerajongót persze könnyen kizökkentheti a varázslatból Oláh Annamari énekes, ha töprengeni kezd: ezt meg hogy csinálja? Itt ugyanis jól hallhatóan nem formalista, kimatekozott játék zajlik, inkább olyan improvizatív muzsika, mint Kobza Vajk instrumentális hangfestészete (és persze a Meszecsinka történetében is sűrűn bukkannak föl külhoni vendégzenészek, egzotikus hangszerek, mint most az orosz guszli).
Teljesen szabadnak, ötletszerűnek hat a zene, mintha az egyetlen szabály pusztán annak az atmoszférának a következetes megtartása volna, amelyet muzsikusaink hallhatóan utolsó sejtjükig átélnek, és könnyű kézzel oldják meg, hogy mi is átélhessük.
