Eljött a kályhásmesterek ideje

A fatüzelésű cserépkályhákra lényegesen megnőtt az igény az energiaválság beköszöntével. A kályhaépítőknek már hónapokra biztosított a munkájuk, a cserépgyárak nem győzik­ teljesíteni a megrendeléseket. A bontott cserépből készülőkért legkevesebb hatszázezer forintot kell fizetni, az újakért hét számjegyű az összeg.

Persze nem hirtelen felindulásból döntött így. A közszféra elhagyása előtt már elvégzett egy kályhás szakmunkás tanfolyamot a Tégla Művelődési Házban. Budapestről jártak ide a szakoktatók. Itt tanulták meg a szakma alapjait, dolgozni a mesterükkel jártak, hogy a gyakorlati részét is elsajátítsák választott hivatásuknak. Békési István 2006-ban lett oktatója az iskolának, ahol a mostani segédje, Domokos László a tanítványa volt.
Az iskolarendszerű oktatás öt éve szűnt meg, most már csak tanfolyamon lehet elsajátítani a szakmát. 

A budapesti Oktáv Technikum és Szakképző Iskolába kell beiratkozni, ott tanítják az elméletet, a vizsgáztatás is ott zajlik. Az elvégzett gyakorlatot mester igazolja, ezt gyakorlóévek követik. A kialakult helyzet miatt Békés István attól tart, hogy lesznek, akik egyik napról a másikra csapnak majd fel kályhásnak, mondván, ők is meg tudják építeni, látták, hogyan készül.

Békési István kemencét épít Kesztölcön. A megrendelők is versenyeznek (Fotó: Kurucz Árpád)

Jelenleg egy osztrák típusú ökotűzteret építenek, kicsi fűtőkapacitásút, hiszen a jól szigetelt házakban, amelyekben nem igazán cserélődik a levegő, ilyet javallott kialakítani. Ez a típus többek között abban különbözik a hagyományostól, hogy míg abban van rács, azon ég a fa, ebben samottlapokon. A füst belső járatokon kering, azokon távozik, szénnel nem fűthető. Maguk között az ilyen jellegű kályhát biztonsági fűtőberendezésnek nevezik, amely abban az esetben is megállja a helyét, ha nem lesz gáz, amellyel kifűtse a család az ingatlan többi részét.

Érdekes az idő múlása, néha összetalálkozunk dédnagyanyáink divatjával. 

Ez egy klasszikus formátumú kályha. Lesz alsó hamupadkája, középpárkánya, kupolarésze és zárópárkánya. A fiatalok nem ilyet kérnek, hanem azt mondják, úgy nézzen ki, mint egy szekrény, semmi ne legyen rajta. Legszívesebben a tüzelőajtót is megspórolnák. A hatvanas években is ilyesmi dívott – részletezi Békési István, miközben megmutatja belülről az épülő fűtőalkalmatosság szerkezetét.

A csabai Kazinczy-lakótelep négyemeletes házainak lakásait eredetileg kályhákkal fűtötték ki. A mester szinte behunyt szemmel tudta ezeket építeni, hiszen nem léteztek formaváltozatok. A belső kialakításra persze nem vonatkoznak a megrendelő kívánságai.

– Amikor megjelenünk a helyszínen egy csomó téglával, megkérdik, mit akarunk. Hát nem házat kérnek! Be lesznek azok építve, nyugodjanak meg, válaszoljuk – részletezi István.

A megrendelés nem teljesíthető, ha nem megfelelő a kémény mérete, vagy nincs kémény, esetleg elfogadhatatlan a padozat teherbírása. 

Egy átlagos kályha hat–nyolc mázsa, ezt a súlyt nem bírja el az a járófelület, amelyet hőszigetelnek, vagy amely alá padlófűtést építenek. 

Amíg a gázhálózat ki nem épült, a hetvenes-nyolcvanas évek közepéig, számos lakótelepen mindenki magának fűtött, az alsó szintről vitte fel a fát az emeletre. 

Ezekben az épületekben lenniük kell kéményeknek, amelyeket a katasztrófavédelem megvizsgál, a lakóknak pedig hozzá kell járulniuk az újbóli használatukhoz. Mivel jó ideig nem volt rájuk szükség, sokan a kéményen vezették át a vízvezetéket, a kábeleket. Ezekben az esetekben problémás az építés, mutat rá a szakember.

A vevőnek egymillió forintot mindenképp rá kell fordítania egy új kályhára. Aki azt szeretné, hogy bontott cserépből készüljön, az hat–hétszázezer forintra számíthat, hiszen amennyiben nem saját, ezt is meg kell vásárolnia, ráadásul a bontott cserepet meg is kell tisztítani, ki kell javítani.

Az is mérvadó, ki mikor határozza el, hogy kályhát szeretne. Amelyet éppen építenek, arra májusban adták le a rendelést. 

Egyfelől szentesi cserépből készül, az üzem pedig nem tud egyik napról a másikra egyéni igényeknek megfelelő terméket gyártani, másfelől a kályhásmesterek is hónapokra előre le vannak kötve. Aki most jelentkezik, az jó esetben januárban-februárban kerül sorra. A munka általában öt–hét napig tart.

Istvántól azt is megtudom, hogy az Alföldön egykoron nem is készültek kályhák, csak kemencék. A tűzhelyeket mindig és mindenütt abból építették, amihez a lakókörzetben a legkönnyebben hozzáfértek: a hegyvidéken gyakran kőből, az Alföldön agyagból, nádból. Karóvázas vagy sövényfalú kemencéket csináltak. Sövényből kifonták a formát, majd betapasztották kívül-belül. A sövény később kiégett, de ez nem volt baj, mert az agyag megtartotta a formát. A mai napig bontanak el ilyen kemencéket.

Miután beindult a polgárosodás, az elöljáróság Békéscsabán is betiltotta a tűzveszélyes zsúp- és nádfedeles háztetők építését. Ekkor kezdték használni a hódfarkú cserepet, majd megjelent a Bohn és Társa vállalat, amelyik mintás cserepekkel látta el a piacot. A hódfarkút leszedték a házakról, a kemenceépítők pedig rájöttek, hogy jól szabhatók, egymásra helyezve szépen formázhatók. A kemencék búbjának palástját ezekből kezdték kialakítani.

Ma cserépből vagy téglából építik a kemencéket, az egyszerűbbeket, az úgynevezett nyeregkemencéket, főként azok számára, akik nem ragaszkodnak a hagyományos stílushoz. Az elmúlt két évben nagyon megnőtt rájuk az igény, részben a Covid hatásaként, hiszen az emberek bográcsozással, sütögetéssel, főzéssel töltötték ki a karanténidejüket. Megindult egyfajta versengés is köztük azt illetően, kinek milyen fajta kemencéje van.

A kemenceépítés nem ördögtől való tudomány. Az ügyesebb parasztemberek régen értettek hozzá. Ma már tanítani kell, hogyan kell bánni az agyaggal mint kötőanyaggal. Innen jött az ötlet, hogy szervezzünk tábort, amúgy is sokan szeretnek barkácsolni. 

Én mondtam, mutattam, a résztvevők csinálták utánam. Először még kesztyűben ügyeskedtek, utána már arra voltak büszkék, hogy az alkalmak végére milyen sárosak – meséli a mester.

A táborokat a Békés Megyei Népművészeti Egyesület keretében tartották a békéscsabai iskolacentrumban, ahol fafaragást, hímzést is oktattak. Ezek helyét a Covid után rövidebb, egyhetes kurzusok vették át a Tégla Közösségi Házban. Sokakban ekkor tudatosult, hogy kályhásnak lenni nem könnyű, kell hozzá elhivatottság és szakértelem. A tanítványai közül is akadt, aki csak egy hétig bírta. Emelniük kell, hajolgatni. Mire elérik a nyugdíjkorhatárt, minden elkopik bennük. Jöhet a térd- és a csípőprotézis.

– Amikor azzal álltam elő, hogy jó a korszerűség, de mi történik, ha nem lesz áram, nem lesz gáz, folyton megkaptam, hogy te öreg, neked elment az eszed! És most eljött az az idő, hogy bizony előfordulhat, se egyik, se másik nem lesz – összegez a kályhaépítő. És talán azon is eltöpreng, kinek ment el az esze…

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Flickr)