Így megy ez („so it goes”) – nyugtázná szavajárásával Kurt Vonnegut, ha látná, hogyan készülnek századik születésnapjára, november 11-re: felolvasásokkal, vonnegutos ereklyék és jelmezek felvonultatásával. A modern Amerika egyik legkülönösebb és legjellegzetesebb írója ezt már nem érhette meg, noha nem ütközött repülőgéppel a Kilimandzsáró csúcsának (mint szerette volna), hetvenévnyi pöfékelés után sem vitte el a tüdőrák (mint pedig számított rá), de legalább nem újabb öngyilkossági kísérletbe halt bele (anyjával ellentétben). A látszólag laza, derűs, mélyen belül azonban vívódó, depresszióval küszködő író háztartási balesetben hunyt el 2007-ben, 84 évesen. Emiatt kénytelen volt felhagyni szokásával, hogy szidja a mindenkori amerikai kormányokat; George W. Bush volt az utolsó elnök, akit világhírű szájára vehetett.
Mindamellett a világ milliónyi könyvespolcán helyet kapott művei, a róla elnevezett kisbolygó, a szülővárosában, a közép-nyugati Indianapolisban neki szentelt múzeum és könyvtár meg persze hűséges kortárs olvasói jelen lesznek a Vonnegut 100-on.
Utóbbiak között ott vagyunk mi, magyarok is, akik már a 70-es évektől kezdve anyanyelvünkön is kézbe vehettük a műveit – köztük tizennégy regényét –, és azt találgattuk, vajon hogyan ejtik a fura nevét. (Fiatalabb olvasók kedvéért: a késő Kádár-kor Magyarországán nemhogy internet nem volt, de anyanyelvi amerikai beszélő még Budapesten is annyi, mint a fehér holló.) A németesek a „kurtfonegut”-ra szavaztak, aminek van igazságtartalma: az író felmenői – akárcsak kortársáé, a tragikus sorsú Sylvia Plath költőnőéi – a több tízmilliós amerikai német közösségből valók voltak, és a vesztfáliai Funne folyó vidékéről származhattak. Az első világháborús szembenállás aztán betette a kaput az amerikai–német barátságnak; az 1922-ben született Kurt Vonnegut (ejtsd tehát: „körtvonegöt”) nemzedéke már nyílegyenesen haladt a jenkisedés útján.
Személyes fejlődésregénye Drezda 1945-ös bombázásakor éri el csúcspontját, ahol, mint később írja, „minden semmivé lett, csak a pincék maradtak meg, bennük 135 ezer Hansi és Gréti összesülve, mint a mézeskalács-figurák”. Az első világháborús fegyverszünet negyedik évfordulóján, november 11-én született író ugyanis – amerikai katonaként, de származását tekintve azért paradox német hadifogságban – a második világégésben kis híján odavész. A bombázás túlélőjeként a nyakán maradt poszttraumás stressz szindrómát legismertebb művében, Az ötös számú vágóhídban (1969) – mintha Takács Ferenc irodalomtörténész úgy mondta volna az egyetemen: ebben a posztmodern metaregényben – próbálja kiírni magából. (Az ötös vágóhíd, a Schlachthof 5 a német kismamáknak malátaszörpöt főző hadifoglyok óvóhelye volt a szász városban.)
Háború- és társadalombírálatával Vonnegut ugyan lemarad az irodalmi Nobel-díjról, de legalább legabszurdabb regényét, a fiktív karibi helyszínen, San Lorenzo szigetén játszódó Macskabölcsőt (1963) elfogadják utóbb egyetemi szakdolgozatként – a dékánnak lehetett némi érzéke a kortárs amerikai irodalomhoz.
Amelybe persze nehezen sorolható be a mostani születésnapos. Próbálták sci-fi-írónak beskatulyázni: első regényét, a Gépzongora című disztópiát (1952) Utópia 14-nek címkézték át, hogy jobban fogyjon. Pedig inkább a tudományos-technikai fejlődés árnyoldalait és a hidegháborús fegyverkezési verseny veszélyeit domborítja ki, szatirikus tükröt tartva Amerikának. A General Electric ipari óriásvállalat PR-osztályán dolgozó, (újabb paradoxonként) mégis „mérnökszkeptikus” Vonnegut inkább szerzői rokona Aldous Huxley-nak, a Szép új világ írójának, mint a klasszikus sci-fi-szerző Isaac Asimovnak. Noha a Bíbor Szív katonai érdemérem kitüntetettje volt, a kor Amerikájának bírálójaként óriási sikert aratott a Szovjetunióban is, ahol százezrével nyomták és kapkodták szét a köteteit: lám, egy jenki olvas be a jenkiknek! Darabot is írtak a soraiból, a szovjet néphadsereg színháza mutatta be. A „létező szocializmust” viszont nem szerette, kapcsolatban állt a kommunistaellenes cseh ellenzékkel.
Irodalomtörténészek kiemelik humanizmusát, sajátos történetszerkesztését, humorát, megemlítik – olykor obszcén – rajzait, kiszólásait. Vonnegut Mark Twain és Ernest Hemingway utódaként a nagy elbeszélők sorába illik, ám besorolhatlanná teszi, hogy az angol nyelvű irodalomban Jonathan Swifthez, J. R. R. Tolkienhez és J. K. Rowlinghoz mérhető érzéke volt a szokványos fikción túlmutató, kerek, kompakt egészet alkotó képzelt világ megteremtéséhez, ugyanakkor a Monty Python abszurditásának szintjén.
„Ma bolgár oktatásügyi miniszter leszek – tanítja Bokonon, a vallásalapító a Macskabölcsőben. – Holnap pedig Trójai Heléna” – teszi hozzá.
A bokononista vallás szókincse alaposan feladta a leckét Vonnegut magyar fordítójának, a nemrég elhunyt Borbás Máriának is: repkednek az olyan kifejezések, mint a nagybömb (például a General Electric), amely nem más, mint rossz karasz (azaz nem az isteni úton halad), mert helytelen a vámpétere (vagyis a spirituális lényege)…
Noha a kreatív írás tanára volt, mégpedig nem középiskolás fokon, ars poeticája is nagyon vonnegutos. „Nincsenek elméleteim az írással kapcsolatban, amelyek segítségére lehetnének másoknak. Ha írok, azzá válok, amivé látszólag válnom kell. Magasságom száznyolcvanöt centiméter, a súlyom csaknem kilencvenegy kiló.
Mozgáskoordinációm tökéletlen, kivéve, ha úszom. Az írás ennek a kölcsönhústömegnek a dolga. Vízben gyönyörű vagyok” – olvassuk a Majomházban (1968). Meg úgy általában, olvassuk ma is Vonnegutot. És ügyelünk az intelmeire: nem tartunk folyadékot a hálószobában, valamint lehetőség szerint nem dugunk semmit a fülünkbe. Nehogy véletlenül háztartási balesetben halálozzunk el.
Borítókép: Kurt Vonnegut falképe szülővárosában, az amerikai Indianapolisban (Fotó: Getty Images)
