„Már negyvenedik esztendeje – úgymond – hogy néhány tudós férfiú nagy buzgalommal hozzálátott a magyar nyelv kiműveléséhez, köréjük sereglett az utánzóknak egész csoportja. Némelyek azt hangoztatták, hogy a magyar syntaxist és grammatikát a latin szabályaira kell alkalmazni. Mások összegyűjtvén több perzsa, török s héber szót, melyek a magyarban találhatók, arra az eredményre jutottak, hogy nyelvünket a keleti nyelvek szabályaihoz kell alkalmazni. Hasonló argumentum vezérelt másokat, kik a magyarban található számos szláv és illír szavak miatt ezek szabályainak akarta nyelvünket alávetni. Végül mások, mivel ezt ismerték, a francia, német, olasz és angol nyelvet vették mintának. S csak nagyon kevesen vették figyelembe magának a magyar nyelvnek sajátságait.”
„Vannak, kik azt akarják, hogy úgy írjunk és beszélljünk, mint a régi magyarok; meg nem fontolván, hogy az eleven nyelv a nemzet kultúrájával járván naponkint változik.”
„Nekünk tehát, ha a hazai nyelvet a filológia vezetése alatt akarjuk kiművelni, különösen arra kell törekednünk, hogy összegyűjtvén magából a nyelv szelleméből és az egész nép használatából a grammatikai és mondattani szabályokat, visszavezetvén őket a maguk idiotizmusába, magát a nyelvet oly tisztaságra vigyük vissza, hogy a haladást annál jobban előmozdítsa, minél kegyetlenebbül nehezedik rá a külföldi szabályok súlya.”
Véres könnyekkel siratja a böcsületes magyar anyanyelvünk mély sebeit, melyekkel az etimológiában járatlan és csak zabolátlan képzése reptei után induló szókoholók egy időtől fogva elborították. Mire nézve szíves kérleléssel javaslom, hogy aki magában új szavaknak alkotására akár nemes geniust, akár alacsony praxist érez, a szónyomozásnak tudományát éjjel-nappal forgassa. Amaz ugyan, hogy a nyelvet hasznos szüleményekkel meggazdagíthassa, ez pedig, hogy a beszemetezéstől magát megtartóztassa.
(Magyar Nyelvőr, 1907)
Szolnokon ma leleplezik Verseghy Ferenc szobrát és ezzel eggyel szaporodik a költőkről készített emlékek száma Magyarországon.
Verseghy Ferenc, a szolnoki sóhivatal tisztviselőjének fia, az egykori pálos-szerzetes ezt az utólagos megemlékezést minden kétséget kizáróan meg is érdemli. Ha talán nem is annyira költői munkássága révén, mint azért a sokféle keserűségért, amellyel élete során át kellett esnie. Mert romantikus és kalandos élet a Verseghy Ferencé.
[…] A verselés mellett – sajnos – politikai ügyekbe is belekavarodik Verseghy Ferenc, aki megismerkedik Martinovics Ignáccal, elolvassa és terjeszti Martinovicsék forradalmi kátéját, lefordítja a Marseillaise-t és ezért azután 1749 december 10-én elfogják. Lábára vasat vernek és úgy cipelik egyik börtönből a másikba. Keserves évek következnek Verseghyre, a bíróság halálra ítéli és kicsi híja, hogy fel nem akasztják. Nagynehezen azonban kegyelmet kap, de a kegyelemben sincs sok öröme.
Kufstein, Graz és Brünn pincebörtönei következnek ezután. Kilenc keserves esztendő a költő-pap számára…
[…] 1803 augusztusában szabadul ki és ekkor özvegy anyjához költözik. Az öreg asszony évi 200 forint nyugdíjat kap és ebből a nagyon kis összegből tengődnek azután, természetesen igen nehezen. Verseghy nyelvórákat ad, az Egyetemi nyomdánál korrektorállást vállal, csakhogy valamiképpen megéljen és közben egymásután kerülnek ki munkái is tolla alól. Megírja a magyar rimlexikont, majd az első magyar mesterségszótárt, utána pedig heves vitába keveredik Révai Miklóssal, a nagy nyelvésszel. Az a nyelvészháború, amely kettejük között kitör és amely végeredményben Verseghy ellen dől el, felsorakoztatja ellene a magyar írók színe-javát is.
Magyar tükör 
