Hortobágy, dicső rónaság, te vagy az Isten homloka.
Megállok közepeden s körültekintek oly elragadtatással, milyet nem érez a sweici az Alpeseken, milyet csak a beduin érez Arábia sivatagjaiban. Milyen szabadon lélekzem, mint tágul keblem!
Mennyivel hosszabb utat tesz itt a nap, mint máshol! Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít. Gyönyörű tavaszi nap van.
[…] Egy dülőföldnyire legel a gulya, hosszu botjára támaszkodva áll mögötte a gulyás és megemeli előttünk kalapját, nem szolgaiságból, mint a felföldi német és tót, hanem emberségből, mint magyarhoz illik.
[…] Némán, merengve ül az ősnyugalom e térségen, mint tűzhelye mellett karszékében a száz éves aggastyán, ki az élet zajos napjait zajtalan szívvel gondolja át.
Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?
Fél napnál tovább tart az út a Hortobágyon keresztül s én, noha már sokszor jártam erre, nem győztem kibámulni magamat. Égő arccal, ragyogó szemekkel, hullámzó kebellel néztem körös-körül, s útitársaim azon gyönyörködtek, hogy én annyira gyönyörködöm, s a tisztelendő úr huga azt az észrevételt tette, hogy boldog lesz egykor feleségem, ha úgy fogom szeretni, mint a pusztát szeretem. E szerint nagyon boldog lesz az én Juliskám, mert én őt még a pusztánál is jobban szeretem, sokkal, sokkal!
Este felé értünk Debrecenbe. A temető mellett jöttünk el, hol Csokonai pihen. Hamuszin fátyolként lebegett az alkonyat köde a költő fekete vasszobrán; szemeim oda tapadtak és mélyen gondolkoztam arról, ha majd más utazó fog így gondolkodni az én sírom mellett!
(Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez, 1847)
*
Még az ember is dagadó tüdővel lélegzik fel, hát még a tó s a tó minden lakója. Jobbról a távolban a végtelen puszta. Nincs már az országban sehol ilyen roppant kerekség. Itt is vannak a láthatáron tenyérnyi kis kerek-kerek erdők, most is emelgeti őket a délibáb vize, úgyhogy legyezőnyi áttetsző koronájuk – hiszen még a rügy se pattant – kiterjeszkedve úgy ing a szélben, mint pohárba téve a bokréta.
– Áp, áp, síjj, síjj, vü, vü! – a madarak rikoltoznak, megállás nélkül s szakadatlan. De miért oly nagyon jajgatnak? Az ősi hang a fájdalom hangja? A ma szülött már sírni tud? Ez a lét őseinek minden tudománya? Hiába jajgattok, tudom, hogy semmi bajotok, ha van, az a szorongás, hogy itt a tavasz, közeledik a boldogság, s ennek hangot kell adni. Szárcsák a nádasban, sikító szárcsák, a nád levelén a pici nádiveréb, de milyen ügyesen bujkál, s még ez se csiripel, ez is sír, síkit, sípol.
[…] Tízezer és százezer madár hangja olvad össze, s ez ám a koncert! Halkan, halkan állj, hogy tökéletesen hallani tudjad a véghetetlen lármát, a pianissimo ordítását, az ujjongás jaját, a jajgatás boldog zsibongását.
Itt a rizsmező. Jobbról, a gát alatt. A vízművek vadonatúj cserépteteje, mint valami télről maradt, áttelelt pipacs.
A rizsmező nálunk csoda. Ki termel itt rizst? Búzamezők vagyunk.
Magyar virág: a bölcs, szent búza, amely olyan szép, mikor buján kihajt, s kövéren lobog az égre, s még szebb, mikor aranysárgán lengedezve kínálgatja aranyterhét. De a rizs, az még új vendég. Vajon mit szól, s éppen a Hortobágyon, ahol a fák mohosan születnek, s tízéves korukban megöregednek a sziken? Nem élnek tovább, mint a komondor. Az éjjel halt meg a csárdában a komondorősatya. Csimbókos gubancsa még tegnap földig lógott, s ő megsoványodva s békésen álldogált az udvar közepén, mint saját szobra. Tizenöt éves volt, s már tizennégy ivadéknak őse, és ez tőle elég a komondorfolytonosság szolgálatában.
[…] De milyen fehér a rizs fekete földje, mintha sóval volna behintve. A szik salétroma veri ki a rögöket. Most még nagy, megporhanyult göröngyökben fekszik a mező. Szabályos táblákba sáncolva. Húsz lépés széles, ötven lépés hosszú: mint a kertészetben a bakhátra művelés.
Munkát kíván a rizs: sok munkát és sok vizet… Vízinövény… Születésétől haláláig víz alatt kell tartani, de sekély víz alatt, se több ne legyen, se kevesebb. Hogy tanulnak bele ebbe a búzatermelő magyarok? Akik ősszel elvetik a búzát, s aratásig feléje se néznek… Micsoda ideális dolog ez! No, a rizs megszorítja a korcot… Mondja az intéző, ideális az idén az idő.
Szelek járnak, kiszárítják a talajt, a héten lehet vetni… Megeresztik rá a vizet, hogy két-három centiméterre lepje csak a földszínt, s akkor belevágni a magot.
(Móricz Zsigmond: A Hortobágy tavaszi lélegzete, 1942)
Ötven éve, 1973 januárjában alapították meg Magyarország első nemzeti parkját, a 82 ezer hektár kiterjedésű Hortobágyi Nemzeti Parkot.
