Hegedüs Loránt, a nyolcvan éve elhunyt kiváló gazdasági-pénzügyi szakember, történettudós, termékeny publicista, író a Két Andrássy és két Tisza című történelmi-politikai regényében a híres brit konzervatív államférfihoz, Benjamin Disraelihez hasonlította gróf Andrássy Gyulát: mindketten „politikai bohém-zsenik – az egyik regényt ír, a másik lovassportot űz a legkomolyabb pillanatokban –, ezért egyik sem bízik a másikban…” A bohém zseni – ez a címe Tőkéczki László utolsó, posztumusz megjelent könyvének, amely plasztikus képet nyújt gróf Andrássy Gyula pályájáról és szellemi-politikai arcéléről. Mindkét szerző idézi Hoffmann bárót, a közös külügyminisztérium főbürokratáját, aki így jellemezte magyar főnökét: „Geniális fő, de vas fej, aki, ha kell, semmitől sem riad vissza. Bízik a bátorságában és szerencséjében, és kérlelhetetlenül dolgozik annak a programjának megvalósításán, melyben a császárral megállapodott, de amelyből hivatalnokainak semmit el nem árul.”
Az orosz pisztoly
„Premodern” zseni volt tehát a modern, bürokratikussá váló politikában, írja Tőkéczki Andrássyról, az egykori zempléni követről és főispánról, aki táblabírói bölcsessége, íratlan szabályok szerint élt és irányított, és amíg Magyarországon a szónoklás művészetét nem gyakorló alkata miatt, addig Bécsben antibürokratikus premodernsége okán számított csodabogárnak. Már Falk Miksa, a neves publicista – Széchenyi, Deák, Eötvös bizalmasa – megállapította, hogy Andrássy olyasmivel bírt, ami hasonlíthatatlanul többet ér, mint minden elméleti tudomány: némelyek intuíciónak vagy ösztönnek nevezték, de ő egyszerűen lángésznek tartotta. Falk nem Disraelihez, hanem a porosz vasherceghez, Bismarck birodalmi kancellárhoz hasonlította, akivel Andrássy szívélyes viszonyt ápolt, ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy konfrontálódjon vele, ha a Monarchia érdeke úgy kívánta. Példának hozza azt az esetet, amikor Bismarck rá akarta venni, hogy támogassa a három (német, orosz, osztrák) császár szövetségét, a magyar gróf nyersen megmondta neki, hogy neki ez a história nem tetszik, és ha a dolgok így mennek tovább, akkor egyszerűen feldönti az „egész vityillót”. Mire a német kancellár mentegetőzve hozzátette, hogy az oroszok ebben az ügyben az ő mellének szegezik a pisztolyt, Andrássy nevetve azt mondta: „Hadd süssék el, nincsen rajta gyutacs.”
Meg is hiúsította a három császár szövetségét, helyette 1879-ben nyélbe ütötte az osztrák–magyar–német védelmi szerződést, azaz a kettős szövetséget Oroszországgal szemben. Ezzel és az előző évben a berlini kongresszuson a „keleti kérdésben”, a balkáni válságban elért nagyhatalmi egyezségben játszott főszerepével ért politikai pályája csúcsára Andrássy. Ekkor megrendült egészségi állapota miatt lemondott a külügyminiszteri posztról. „Mehetek azon öntudattal, hogy a monarchia javára azt elértem, amit ember elérhetett” – írta feleségének 1879 szeptemberében.
Mindenkinél magasabbra
Valóban úgy távozott Andrássy a bécsi Ballhausplatzról, a külügyminisztérium palotájából, mint a Habsburg-monarchia utóbbi fél évszázadának legeredményesebb és legmegbecsültebb államférfia. S bár a „hosszú reformkor” (1825–1875) legnagyobb magyar államférfiúi – Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Deák, Eötvös – között ritkán szoktuk emlegetni a nevét, Andrássy mindüknél magasabbra emelkedett. Nemcsak magyar miniszterelnök lett, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia – az akkori öt európai nagyhatalom egyike – külügyminisztere, ami az uralkodó után a második számú rang, illetve hatalmi pozíció volt.
Szerencsés ember volt, mondták, írták róla sokan, és nem csak ellenfelei. „A sorsnak azon ritka kegyeltjei közé tartozol, kiknek személyes állása a nemzet jövőjével van összekötve” – mondta róla báró Eötvös József, aki 1848 után az 1867-ben megalakult Andrássy-kormányban is vallás- és közoktatásügyi miniszer volt. A már említett Hegedüs Loránt rámutat, az ifjú zempléni gróf olyan szerencsés volt, hogy egyszerre két ragyogó szellem, Széchenyi és Kossuth fénykéveként sugározta be induló pályáját. A legnagyobb magyar őrá bízta a Tisza-szabályozás irányítását, s már 22 évesen azt jósolta neki, hogy belőle minden lehet, amit csak akar, még Magyarország nádora (azaz a király helyettese) is. Igen, bizonyára volt szerencséje, de legalább annyira volt veleszületett, kivételes tehetsége is. Vérbeli politikus volt, egyúttal művészlélek, akinek lelkialkata, elgondolásainak váratlansága és változékonysága, csodálatosan könnyed, játékos zsenialitása majdnem mindig meglepte ellenfeleit.
