Még a nem igazán nyelvjárásias hátterű magyar beszélőkkel is megesik néha, hogy felnőtt fejjel döbbennek rá egy-egy otthonról hozott szavuk regionális jellegére; vagyis arra, hogy az adott kifejezés nem általánosan használt az országban, mások csak pislognak a hallatán. Számomra ilyen élmény volt azzal szembesülni, hogy a gyermekkoromban nagymamám kertjéből szedegetett sárgás színű, savanykás ízű bogyó „piszke” elnevezése sokak számára teljesen ismeretlen – Budapesten például „egres” elnevezésével találkoztam a piacokon.
Az egres fogalmának jelölése rendkívül változatos, (nyelvészeti műszóval) tagolt a magyar nyelvjárásokban: egres, piszke (biszke, büszke, püszke), pöszméte, köszméte, csipkeszőlő, tüskeszőlő, füge változata is előfordul. A magyar nyelvjárások atlasza részletes adatai alapján ritkább elnevezéseit is ismerjük: agrazsli, tüskebogyó, tüskeribizli, illetve koszmacska, godoja, bickéce szavak is előfordulnak egyes településeken ’egres’ jelentésben.
A románok is átvették
Az egyes tájszavak használata és területi elterjedése szorosan összefügg történeti folyamatokkal. Az „egres” forma a Dunántúl nagy részén és Erdélyben terjedt el, ez lehetett a fogalom legrégebbi megnevezése. A szó olasz eredetű, és valószínűleg bajor–osztrák közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Eredeti jelentése ’éretlen, savanyú szőlő’ volt. Első írott említésekor, 1395-ben még a magyar nyelvben is ezt jelentette. (Egyes vidékeken még ma is éretlen szőlőt jelent az egres – itt természetesen a sárgás bogyós növényre más formát használnak.) Az „egres” forma a magyarból több szomszédos nyelvbe, például a románba, a horvátba is átkerült.
A nyelvterület középső részén a „piszke” szó (és biszke, büszke stb. változatai) az uralkodó forma ennek a növénynek a megnevezésére. Ez a „piszke” kifejezés az újkorban jöhetett létre, belső keletkezésű a magyar nyelvben. Eredete összefügghet egy másik tájszóval: a dél-magyarországi biszke ~ büszke ~ piszke szóval, ami ’hegyes bot, csáklya, kampós bot’ jelentésű volt. (Ez pedig végső soron a piszkál szavunkkal rokon.) A piszke eredetileg ’hegyes ág, bot’ jelentésű szó lehetett, és piszkebokornak nevezhették az egresbokrot és gyümölcsét is, ebből keletkezhetett elvonással a piszke gyümölcsnév. (Hasonlóan a csipkebogyó csipke elnevezéséhez.) De az is lehetséges, hogy a „biszke” a ribiszke szóból rövidült, a két növényfajta rokonsága és hasonlósága alapján kapta nevét ezen a tájon.
Köszméte, pöszméte
A Bodrog–Tisza-vonaltól keletre a „köszméte” és „pöszméte” szavakat használják e bogyós gyümölcs megnevezésére. A köszméte kifejezés jövevényszó, valószínűleg a keleti szlovákból származik – pöszméte változatának kialakulásában talán a piszke forma játszott szerepet.
A Dunántúl középső, keleti részén a „csipkeszőlő”, déli vidékein pedig a „tüskeszőlő” változat a gyakori. Mindkettő belső keletkezésű, és azonos megnevezési szemléleten alapul.
A Székelyföldön (és ezzel összefüggésben Moldva székely eredetű nyelvjárásaiban is) a „füge” változat bukkan föl az egres megnevezésére, amely metaforikusan vonódott át a növényre. A vadon termő egresre a „szőrös füge” szókapcsolat is előfordul a székely nyelvjárásokban.
Ezt a gazdagságot látva felmerülhet bennünk, hogy mi is a köznyelvi neve ennek a bogyónak. A túlburjánzó nyelvművelés korszakában, 1886-ban a Magyar Nyelvőr hasábjain meg is jelent egy írás, amely szerint ideje „kiosztani a szerepeket”, és rendet vágni ebben a sokféleségben – egységesíteni ezt a megnevezési rendszert. Hála istennek, ez a törekvés nem járt sikerrel – az egres, piszke, köszméte köszöni szépen, megbújik a kertekben, és jelzi, hogy nem feltétlenül van szükség minden fogalomnak köznyelvi formára, és nem igényli a nyelv egy-egy változat „erőltetését” sem.
Borítókép: Getty Images/Johner Bildbyra
